Farkas Wellmann Endre: H. L. látlelete egy káeurópai folyó partján

1

Elfelejteni a hitvány hajszát, ezt

a szolgalelkű, elhülyült európai

vonaglást, az elhalkuló morajt,

a kérlelhetetlen történelmet

s a történések itthagyott sarát.

Elnézni a hosszan figyelő csillagok alatt,

a rosszízű nemlét hogy vonzza be,

mint rossz kölyköt a bűn,

a tudás titkos rejtelmeibe az agyat.

2

Így nőnek fel bennünk az álmok,

tudássá így lesznek a tévedések,

fegyverszünetkor alszanak,

mint fenetlen, csorba kések.

Minden élet mindent látott,

a kérdések csupán a részletek,

hogy mit fogadsz el mikor és minek,

segíts, vagy szólj, ha tévedek…

Régi örökség rossz rítusai ezek,

a kusza múltból tiszta mondatok,

melyekből valaki országot épített,

s melyek közt én is, én is ott vagyok.

Akár egy tekintet, borostyánba fagyva,

mint parton felejtett őskori kavics,

színeket őrzök, emlékeket,

az öntudat szoros lánckötelékét,

mely hit, vigasz, gyalázat:

az undorító belső különbéke.

3

Annyi minden volna jó most:

megcsókolni a háború arcát,

a világjárványt megölelni szépen,

nyomorékok halálát ízlelgetni,

a test sápadtságában meglátni az öröklétet,

a közelgő halált és távoli feltámadást,

ami csak szavakba foglalható,

mert mi másba foglalnánk, ha semmink sincs,

és ennyire esetlenek a kategóriák?

Csak a folytonos készenlét marad,

a tűzparancsra várva és kitörni

s el, el, minél messzebb az emberlakta tértől,

a halott előtt, az élő előtt megállni

s megkérdezni: a létezés hogyan osztható

távol az országodtól, Uram?

Színlelve ezt-azt okosnak maradni,

bevárni a boldogságot, a sorsot, a szerelmet.

Az éles magány marad mindenekelőtt,

és önmagad papja leszel, akinek gyónhatsz,

mit lelked mélyén izgalommal őrzöl,

míg ösztönösen egyetlen érdeked, hogy élj,

s hogy szerettél egykor, szétosztod, mint az aprót,

már nem lenni lett az egyetlen érdeked,

pedig csak az adott színfalak elé

képzeltél el egy saját életet.

4

Az ordításon túl mindig ott az Isten,

mint megcsalt szerelmes, maga elé motyog.

Arcán megszürkül a visszanyelt harag,

és mint egy elmehunyt, mégis mosolyog.

Mert minden élet elhibázott élet,

hiába böfögöd vissza a régi álmok ízét,

mint véres rongyokat.

Hiába böfögöd vissza a régi álmokat.

Rajtuk fehér galambok keresnek eleséget,

bátorságukban rengeteg félelem,

a gőgös törekvések rejtett hozadéka

a túlvilág kétes jelbeszéde.

Egynemű az árnyék a gyökerek felett,

tudni, de nem érteni semmit,

a szépségen túl a kimondhatatlant

ahogy a Hold alatt

egy meztelen testet kémlelne az ember,

gyönyörű, idegen húst az éji asztalon.

5

Bárhányszor egy gyönyörű testet látok

a circumdederuntot dúdolom magamban

és Isten nagy titkát temetem.

Ha hozzáérek, minden mozdulatban

tudom, a Föld sosem lesz birtokunk,

így nem kérhetem, hogy szeressenek e földön,

s ahányszor kiürül a méregpoharam,

mindig serényen újratöltöm.

A hús illúziója nem visz semerre innen.

És én Hozzád megyek, Uram!

Látod, miféle bűn folyik ereimben,

és nem kérem, hogy kegyelmezz. Ugyan!

Megjelent a Magyar Kultúra Duna-számában (2021/1)