[Remény és szoknya nélkül]
Én eljövök, ha hét tenger kalóza,
a dongalábú, részeg Rettegés
fedélzetére csalna, s elhajózna
veled komor vizekre, s tettre kész,
mohó népének vetne drága étkül,
és ott vacognál remény és szoknya nélkül,
szelet támasztok ég és mély között,
s megmentelek, te kedves üldözött.
Megmentelek! míg békén horkolok,
elfújok minden brigget és dereglyét.
Sziget vár ránk: a kékarany veled-lét –
hajód a félsz, de én a horgonyod.
Hát dőlj le mellém, engedd, hogy megessék
a fel nem fogható természetesség.
[Nem-fecsegésünk]
Erre nincs vers. Erre én sem
vallok rímmel. Néma a nóta.
Így dudorászunk, halk ölelésben
egybefonódva.
Egymás titka – nem beszélünk.
Ámulunk tág, tétova szemmel.
Szájon a száj. Halld nem-fecsegésünk,
és sose menj el.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)
Szép város lehetett anno ez a büszke Kolozsvár.
Most inkább izgalmas, hangulatos, csupa jókedv,
talpraesett nép lakja, nem álmodnak, se merengnek,
ellentétben a bűbájos, de borús Budapesttel.
Nem fizimiskájával fog meg, a szelleme pezsdít,
mint a pimasz, tenyeres-talpas, fifikás helyi lányok.
Mégis vágyom a távoli kínra: a szépre, ha rossz is,
mégis vágyom a gyenge, törékeny, flegma babámra,
mégis vágyom az undorí-mámorító szerelemre.