Mint aki most már inkább levetkőzné
a testet, ami hol szorít, feszül,
hol pedig méretre igazítva
lóg a fogason, bölcsen, egyedül,
úgy ring a fán a túlérett gyümölcs,
a csőrre vár, mi lassan felhasítja
vagy talán csak éhes ínyre, szájra,
hogy fényből könnyedén sötétbe taszítsa,
pokolra vagy ki tudja, hová visz
a belek tekergő, titkos alagútja,
arról tudna csak mesélni a meggy,
hogy jobb-e csöndben a fán elszáradni
vagy avatottként földbe bújni újra,
a többi meg végül úgyis egyremegy.
(Karantének)
Volt egyszer, hol nem volt, réges-régen, a hajdani Magyar Királyság idejében, mégpedig a királyi fővárosban, egy csodaszabó. Ragyogó, bodros szoknyákat varrt úriasszonyoknak, csillogó báli ruhákat színésznőknek, és még udvarhölgyeknek is varrt tengerként hullámzó, uszályos ruhákat. Volt az országnak akkoriban egy kedves, fiatal királynéja, akit Erzsébetnek hívtak, és annyira szerette őt a nép, hogy a fővárosnak azt a városrészét is, ahol a csodaszabó lakott, elnevezték Erzsébetvárosnak.