Fáradt vérköreink lanyhuló ütemére
lüktet a lomha város, caplatva lép az éj.
Ívlámpákról lecsorgón, járdák kövezetére
puhán patakzik le a neonszínű fény.
Ábrándképek bukkannak fel, rossz tüdőnk lihegve
fújtat. Tudatunkban több trágár gondolat.
Szabadjára eresztett bűnünk halkan sziszegve
forgolódik közöttünk gyűrött pokróc alatt.
Tárt ablakunkon át, pőre testünk szagára,
bekandikál a ránk leső, kíváncsi hold.
Szerelemtől izzó ágyékunkat csodálja,
s mivel rajtakapott, boldogan felsikolt.
Kísértő álmainkban kivirágzik a szégyen,
az értelmetlenül elmúlt tegnap miatt,
meggörbülő gerincünk gödrös ágyunk ölében
fáj, miközben kezünk tiltott helyen matat.
Szavunk huhogó hang, s már régen nem a legszebb
időnket idézi; otromba zűrzavar.
Növő lárma! Felszáll a csillagoknál messzebb,
a végtelen mögé: imponálni akar.
Düh semmi sincs már bennünk. Helyette közönyösség
hajt uralma alá, jobbra és balra rángat;
ám beképzeltségünk úgy véli, nagy dicsőség,
ha ferdült ízlésünk ragaszt hátunkra szárnyat.
Szivacsszerű agyunk felszürcsöl minden eszmét,
vérünk ütemére öklünk csapásra lendül,
így ösztönéletünk nagyon sokáig lesz még
hitvány vezérelvünk; fél életen keresztül.
Ajkunk széle kipállik. A behabzsolt örömtől
elér a tivornyák csömörje, és utálat
párolog bőrünkből; lelkünk hiába szűköl,
nem mozdul belőle a testnek drága állat.
Agyafúrt pirkadat, ha az éj már leépült,
húsunkat lángoló máglyára teszi, s újra
kezdődik minden: a vágy kútmélységbe szédül,
csókra sóvárgóan, vagy unalmába bújva.
(Karantének)