Horváth Ödön: Romlottságunk mozgalmassága     

2020. június 19., 19:28
Ördög Noémi: Festival Night (olaj és digitális nyomat vásznon, 70 × 100 cm, 2015)

Fáradt vérköreink lanyhuló ütemére

lüktet a lomha város, caplatva lép az éj.

Ívlámpákról lecsorgón, járdák kövezetére

puhán patakzik le a neonszínű fény.

 

Ábrándképek bukkannak fel, rossz tüdőnk lihegve

fújtat. Tudatunkban több trágár gondolat.

Szabadjára eresztett bűnünk halkan sziszegve

forgolódik közöttünk gyűrött pokróc alatt.

 

Tárt ablakunkon át, pőre testünk szagára,

bekandikál a ránk leső, kíváncsi hold.

Szerelemtől izzó ágyékunkat csodálja,

s mivel rajtakapott, boldogan felsikolt.

 

Kísértő álmainkban kivirágzik a szégyen,

az értelmetlenül elmúlt tegnap miatt,

meggörbülő gerincünk gödrös ágyunk ölében

fáj, miközben kezünk tiltott helyen matat.

 

Szavunk huhogó hang, s már régen nem a legszebb

időnket idézi; otromba zűrzavar.

Növő lárma! Felszáll a csillagoknál messzebb,

a végtelen mögé: imponálni akar.

 

 Düh semmi sincs már bennünk. Helyette közönyösség

hajt uralma alá, jobbra és balra rángat;

ám beképzeltségünk úgy véli, nagy dicsőség,

ha ferdült ízlésünk ragaszt hátunkra szárnyat.

 

Szivacsszerű agyunk felszürcsöl minden eszmét,

vérünk ütemére öklünk csapásra lendül,

így ösztönéletünk nagyon sokáig lesz még

hitvány vezérelvünk; fél életen keresztül.

 

Ajkunk széle kipállik. A behabzsolt örömtől

elér a tivornyák csömörje, és utálat

párolog bőrünkből; lelkünk hiába szűköl,

nem mozdul belőle a testnek drága állat.

 

Agyafúrt pirkadat, ha az éj már leépült,

húsunkat lángoló máglyára teszi, s újra

kezdődik minden: a vágy kútmélységbe szédül,

csókra sóvárgóan, vagy unalmába bújva.

 

(Karantének)