Segélykiáltás
Baljós üzenet az asztalon.
Whiskytől ázik a papír – ilyenkor
elmenekül a szó az értelemből,
csatákat vívnak a legnagyobb vadak.
Félek – az igazság mindig
tagadva tűr, s újabb eszméket
szül a rothadás.
Jobb volna visszatérni Adyhoz,
ódát szavalni, félrecsúszott
nyakkendőkben jajveszékelni,
idézni mindent: mi élt és éltetett –
elmerülni a költészetben.
Átvinni mindent, a lelket és a húst,
át, a túlsó partra – az volna jó.
De lám – nincs esély, hogy halmazba
gyűjthessük a valódi könnyeket.
Az átkozott csend betemet mindent,
amott a kipréselt várfalak...
Átázott papír az asztalon – ferdül a szó.
Most kinek fogom újra, de igazán,
megírni önmagam?
Eltűnt idők
Eltűntek a vörös romok,
megszökött a boldogság
az összetört ablakok
rései között.
Eltűntek a hólepel
alatt megbújó rózsatáncok,
kipréselt idők szagától
bűzlik a város.
Rohad az emlékezet,
rohad a mában megperdülő
percek kattogó zaja,
rohad a tánc, és rohad a rózsa,
rohad az eltűnt idő, rohad minden…
Itt már csak a csont marad,
de azt sem tudjuk, minek.