Irlanda Kristóf: Versek

Béka

Láttam, ahogy
az óvodatársam kettétép egy varangyot.
Lógtak a belei, spriccelt mindenre a vér,
ő közben brekegve, hangosan felkacagott.
Azt mondják, a gyerekek olyanok, akár az angyalok,
esténként azt remélem, hogy ez nincs így, vagy,
ha így is volt, azóta megváltozott.
A béka gőzölgő teste reggelre a saját vérében hűlt ki,
nagyapának volt igaza:
ahova az ördög keze nem ér el, oda a gyerekeket küldi.

Visszatérés

Az iskolában hallottam, hogy testünk legrejtettebb
járataiban, valahol a bőr, rostok és izmok alatt van
egy részünk, ami szemmel nem látható, azt mondták
ez a lélek, és hogy ez állandó, halálunkkor kiszakad
belőlünk, másik testet keres magának, mert ilyen a lélek.
Állítólag kóválygok a semmiben majd, később visszatérek.
Ennyi elegendő is volt ahhoz, hogy jöjjenek a rémek.
Megszámlálhatatlan szörny járta be akkor azt az éjjelt,
kopogtatás nélkül bejöhettek, vízzel sem tudtam kínálni
őket, rám vicsorította fogát az örök visszatérés gondolata.
Forgolódva, láztól forrongva izzadtam rá magam a holnapra.
Még másnap sem értettem egészen, hogy mi célt szolgál akkor
egy-egy testrészem, és mi az, ami a reinkarnációba még belefér.
Következő életemben lehetek tériszonyos szirtisas, hajléktalan
éticsiga, saját mérgétől kihaló kígyó, sötéttől rettegő denevér?
Papa nyugtatni akart, azt mondta, ne aggódjak, mire odajutok,
nem lesz itt egy élő állat sem már, amibe lelkestül belebújhatok.
Megesszük a szarvasokat, minden őz szélvédőn szárad,
az oroszlánok egymást falják, kacagás őrzi a hiénákat.
Nevetett, én elszomorodtam, vígasztalt, próbálta,
belém fonta hálóival a félelmet, mint védtelen legyet a pók lába.
Elölről kellett kezdenem mindent, megtanulni rémeket kergetni,
mert visszatértemkor, egyedül ember nem akartam volna újra lenni.

Így megy ez

Elhitted, hogy így kell lennie,
hogy idővel a vágy hűlt helye fűti a testet,
hevíti az üresen kongó csöveket.
Sosem mondtad, hogy nem a kor, hanem a teher
körmöl ráncot az arcra és hogy
a tehetetlenségi erő az egyetlen, ami maradásra
bírja az embert, elfojtottál magadban
mindent, ami kisimíthatta volna
redőid, vártad, hogy visznek valamerre és
közben nem vitted semmire, és én
még mindig nem értem, hogy hihettél benne ennyire,
hogy ennek így, pontosan így kellett lennie.

Kertkapu

A konyhaablakból ráláttunk a szemközti házra.
A reggel hangjait elnyomta a szomszédok dulakodása.
Minden alkalommal néztük, hogy öli egymást férj
és feleség, s hogy rohan a báty a kisebb gyerekért.
Egyik este az apa fából épített egy díszes kertkaput,
szelídsége akkor volt éber, mikor a család már elaludt.
Órákon át fúrt, faragott, amint kész lett, odébb állt,
egy olyan kocsmában töltötte el az egész éjszakát,
minek naponta cserélték ajtaját, gyakorta szökött át,
lassan a hétköznapokba ivódott, megszokássá vált.
A pirkadat bíborba borította a fény itatta eget,
ahogy a pultról a nap, lassan felgémberedett.
Az első sávokat követve, szédelegve hazavánszorgott,
esni kezdett, arcát felszegezte, az ég lilája rácsorgott.
Megállt a gyönyörű kapunál, bámulta egy darabig,
biztosan helyére képzelt a családjából valakit.
Szidalmazni kezdte, majd felkapott egy fejszét,
ahogy összetákolta, olyan gondossággal verte szét.
Ahogy a teremtés, úgy a pusztítás ösztöne is eltanult
minden este épített egy újabb, kimunkáltabb kertkaput.
Láttam, ahogy ütésenként az őrülettel tekintete megtelik,
ilyen minden napunk: éjjelre összeáll, leomlik reggelig.

Tanulás

Volt egy hatalmas orgonabokrunk,
gyerekként gyakran odabújtunk
kihallgatni a felnőttek szitkozódását,
ellesni tőlük gesztusaikat.

Undorodtunk a cigaretta füstjétől,
a káromkodásokon elkopott
a fülünk, csúfolódni kezdtünk rajtuk,
aztán lassan mi is eltanultuk.

Később, mikor már titkolni nem kellett,
cigarettára gyújtottunk, grimaszoltunk
és nem hallottuk a káromkodásoktól,
ahogy mögöttünk valaki előjön
az orgonabokorból.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 15-i számában.)