Juhász Kristóf: Versek

2020. szeptember 05., 08:08
Szabó Ottó: Rejtély

A tétova gyermek, meg a folyó

Tétova gyermek átnézhet a folyón,
mert a többiek nincsenek most nála:
régi jó király álmodik a Napban,
aggódó apa elszunnyadt a vártán,
vén csavargó elfáradt és ledőlt,
véres bajszú vitéz alszik, mint a bunda,
garabonciás, lantos, igric, bolond,
költő, bölcs és hóhér,
s hímringyó is pihen lángos pusztaságban.
Pihenhetnek, amíg el nem viszik őket.

Tétova gyermek sok kis zsebe rongyos,
kirágta a homok lángos pusztaságban.
Tétova gyermek tarisznyája rongyos,
minden ugyanúgy hullott ki belőle:
tékozló, bűnbánó, hazatérő fiú,
múlt asszonyágyakon igazt játszó félfi,
zászlók, keresztek, kopják vert vivője,
elképzelt szeretők útra szöktetője,
hétfejű tündérnek fejevesztett férje,
kövek közé hullnak az innenső parton.

Tétova gyermek átnézhet a folyón,
nagy a folyó, néma, nem felel, ha kérdik.
Nagy a gyermek szeme, keresi a mását,
ám hogy az épp lehullt, vagy úszik, nem tudni.
Ott áll hát a parton, mélázik, tűnődik,
szerencsétlenkedik, hosszan tétovázik,
orrot túr, körmöt rág, toporog kínjában,
vívódik tétlenül, szemét törölgeti,
lelkét vakargatja messze Isten alatt:
hogy is legyen mostan ezzel a folyóval?

Hogyan rontsuk el a naptárt?

Szép volt a tavasz.
Ordítoztam Istennel, mint egy idióta,
temetőkben és kocsmákban napnyugtakor.
Mindig tett valami agyament gesztust,
amitől a két helyszínt összekevertem.
Húsz év múlva megsúgta:
akkor is templomba jártam.
Hálás voltam, hogy nem szólt korábban.

Szép volt a tél.
Asszonyok ölén rohadtam, mert hazudtam.
Pokolra és játszótérre szikár nap sütött,
mikor később férjhez mentek,
én meg a feleségemhez.
Ropogó fák között vittem a keresztet,
azt hittem, az enyém a legnagyobb,
pedig csak erőlködtem,
hogy ne lásson jól az ég.

Szép volt a nyár.
Megkoronáztam elsőszülöttem,
mert elfelejtettem: országunk még nincs.
Aranyat csináltam, könyvet és házat,
Dőlt a vérem, mint egy pogánynak.
Bármit is akarjunk,
a fiam nyújtja át
az utolsó kelyhet, ha vége.

Szép lesz az ősz.
Acsarkodva halunk ki, kultúremberek,
idézgetjük egymást, járunk temetésre,
esküvőre.
A gyóntatófülkék persze üresek,
de legalább nem mi vagyunk az ördög.
Hadd meséljünk inkább
írástudatlan, rablott gyermekeknek,
pusztában a tűznél, mint a lantosok.

Ajánlás:
Naptárod, órád egyremegy,
hallod, az idő költözik.
Nézd, nézd: hatalmas a kert.
Ne számold, hányadik.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. szeptember 5-i számában.)