PTSD
F. eltöri az egyik borospoharam,
amiből már amúgy is olyan sok van,
hogy elkezdtem elajándékozni őket.
Elsírja magát,
mert biztos nagyon fogok haragudni rá.
Ismételgeti, hogy ő egy rakás
szerencsétlenség.
Otthon megverték, ha elejtett valamit.
Szegények voltak, és ez lehetne mentség,
de a szememben nem az.
Egy pesti albérletben
két 23 éves nő, lefolyó
szemfestékkel vigasztalja egymást.
(Az csak egy nyamvadt pohár.
Téged jobban szeretlek.)
F.-fel a kádban
Prémium túrórudit habzsolunk,
nyúlós arcmaszkban pezsgőt töltünk,
szomorú zenét hallgatunk,
túl sok habot csinálunk,
nevetünk, ahogy kifut a kádból,
ki a padlóra, legyen csak minden
vizes, vicces és egyszerű.
Nem tudod, hogy apa-
vagy anyakomplexusod legyen inkább.
Én meg nem tudom, hogy képes
leszek-e valaha bátor lenni.
De ezek a dolgok most odakint vannak
a vízgőzön és a fürdőruháinkon túl.
Megbeszéljük, hogy a nyarat
Dél-Franciaországban töltjük.
Nem hiszem, hogy tényleg megtesszük,
de Istenem, milyen jó beszélni róla!
Sokkal jobb, mintha csak úgy elmennénk.
(Karantének)