Koncz Tamás: Közösségi magány

2020. június 26., 22:05
Losonczi Béla festménye

Lecsupaszított emberi normák,

Mint délceg, lankadó hegyvonulatok,

Állandóan változó formák,

Az emberi fejek közt elbámulok.

 

Ki beszélget, ki csak úgy maga elé néz,

Ki kávét kortyol és egymagában ül,

Csészémen rajta mind a két kéz,

Mögöttem vidám pincér fütyül.

 

Itt jár az élet, mint sebesvonat,

Cserélődnek az emberfejek,

Magamban ekkor egy új gondolat,

És a mozgó világban elrévedek.

 

Itt, ő is magával vitatja meg gondját,

Aztán ott távol is magányos egy lány,

A problémákat a kávéba fojtják,

És e mozgó világ ezért silány.

 

Én nevetve terítem kezemre a csészét,

Hagyom, a forgolódóknak prédája legyek,

Engedem, hogy magányos arcomat nézzék,

Mert látják, kérdést nincs kihez tegyek.

 

De jól tudom, itt a nagy közösségben,

Bármennyire is jó és vidám,

Benne van az összes beszéd közben,

A nagy szétterülő hiány.

 

Az valamit néz, valamit nyomkod,

Beszélgetőtársa nem érdekes,

Görgeti a mobilt, a jelszó kioldott,

 A bejövő e-mail az lényeges.

 

Facebookon virtuális dolgokat kerget,

Ez az egész tér egy szappanopera

Hangerőt le, majd fölfelé tekerget,

És boldogan reagál egy smile-ra.

 

Távolabb újságot olvasnak, tankönyvbe bújnak,

Ott, az szemez a pincérlánnyal,

Az öregek gondolatban cigifüstöt fújnak,

Egy régről maradt emlékfoszlánnyal.

 

 

És fáj ez, akármennyire nem az én gondom,

Fáj, mert ha feltekintek ez tárul elém,

Bár keserű szám, hogy kimondom,

E sok magányos szem hasít belém.

 

Sokkal több van ilyen, mint boldog,

Lassan több lesz, mint ki társaságban él,

Bár ezek csak hétköznapi gondok,

De e gond mindent felél.

 

És itt e széltől óvott emberáradatban,

Oly sok, kinek a magány lett párja,

És megannyi alak e társtalan világban,

Egyetlen társát a magányban látja.

 

(Karantének)