2021. november 07., 08:43
Sziget
Egy szigetre vágyom, boldog hétköznapokra,
áram és telefon nélküli korra, mikor kakasvekker ébreszt
petróleumlámpa fénye teszi égre az éj madarait,
és macska dorombolja szememre az álmot.
Egy gyümölcsillatú szigetre vágyom,
ahol hűs vizekben ikrák gyöngysorai ragyognak,
s madarak röpte hímezi az égre : Béke.
Vágy ez, de nagyszüleim mesélték, volt ilyen és gyerekként,
nyaranta én is részese lehettem ezeknek, de akkor még
a Csodák napjaim természetes tartozékai voltak.
Ezért nem sokat tudok arról a korról, de arra emlékszem
mikor Nagymama és Nagypapa, mintha vasárnapi
misére indulnának, ünneplőbe öltözötten, elmentek örökre.
Most, ami elmúlt, néha bekopog lelkem ajtaján,
mely immár sohasem tárulhat ki teljesen, hiszen az évek
rozsdás zsanérjai nem engedik. Napról napra szűkül
a rés, melyen át visszanézhetünk.
Egy szigetre vágyom, pedig nekem is volt szigetem.
Ott jártam iskolába, ott érintett meg az első szerelem.
Azt hittem mindig úgy lesz. A láng nem pusztít csak
jeget olvaszt a szív körül. Ám minden beomlott, nincs idill.
PC, mobil, tv és a net kényelme – akár használt autókat a sajtológép –
kockává nyomorít lelket és gondolatot s már annak is
örülni kell, ha az évszakok rendje néhány napra helyrebillen.
*
Ma barackot hoztak meg uborkát, és árulták házról házra járva.
Kérdezték, mennyit szeretnénk, mert VALÓDI kertből való…
És akkor megláttam a szigetet, a gyermekkort, s megértettem:
legbelső énem történetem kezdetén maradt.
Valahol-Szigeten.
Ars poetica kísérletek
A vers sípoló lélegzetvétel
alvás közbeni apnoe,
mikor levegőt kanalaz ereidbe
az alagutakon átszivárgó oxigén.
És Neked kell kihajtogatni
a csillagporos éj fájdalmait,
s ekkor már tudod, ebben az
univerzumban egy mélyen
rezonáló pont vagy, és
nem érdekli a fekete lyukakat,
elnyelnek-e majd, ha egyszer
hamvaid őrzik a Te Mindenséged
összes létező kulcsait, hogy mégis
beléjük essenek poraid, génjeid,
ziháló gondolataid az elmúlásról,
hiszen egy isteni terv engedte
csetleni-botlani lépteid, s egyedül
ő érti csak a miérteket is,
mert nem te, hanem ő
a Holnap hegedűse.
###
Emlékeimben rezignált pokol,
köszvényes mélyén roskadt emlékpor.
Itt felejtettél, Te, ki az Isten vagy,
csak néhány koldus galamb üzeni,
hogy itt az estharang, mert nem
kell tudnom a naplementét, s azt sem
melyik év, milyen hónap és hányadika van.
Gyászol a lelkem, elment a Lányom
oly hirtelen, hogy még a fellegek fodrait
sem érte el itt lent az értelem, s fönt
sem az egykori viharos szerelem,
mi oka lehetett mindannak, hogy
ma sincsen velem.
###
Persze, az élők mondják, mondják
mindig csak ugyanazt,
számomra még sincsen megváltó malaszt,
mert lélekgyötrő bajom sajog, roppan belül.
Már nem bánom.
„Mocsár Zsófia?” Ki törődik vele?
Egy lány volt, ki egy padra rég sokszor leült,
néha párjával, néha egyedül…
Kezében könyvek zizegtek
– Ez a öröklét anatómiája 0150.
Alfons Maria Muchát tréfásan érintette meg,
s míg itt lépkedett kopott térkövek felett,
ő volt a csókok közé szökött rövid kacaj,
mit rég elnyelt az idő, a szmog, s az utcazaj.
###
Őzikemosolyú, halk, nyár végi kert,
Zenit fölé menekülő vándormadár,
Díszlettervezésbe hajló, bölcs szomorúfűz,
Mellemen lüktető Zsófia-medál.
Holdfény-hajadat gyermekként kuszálom;
Életre támaszt egy-egy éber álmom.
###
Csigaház-csöndbe rejtőzött a perc,
vérszegény fűszálak álmodnak harmat-táncot,
darázsként zümmög a nemlét-gondolat,
s a hajnal papnője csillagokat áldoz.
###
