M. Fehérvári Judit: Pessoa hátrahagyott leveleiből

2022. november 14., 12:58
Fekti Vera: Horizont (akvarell, papír, 60 × 70 cm, 2019)

„Minden előbbre és kifelé halad, semmi sem hull ki,
És meghalni más, mint bárki hinné, és örvendetesebb.”
(Walt Whitman)

1.

Titokzatos csábítás vonzott
a partra. Rám kacsintott a végtelen.
Helyettem zokogott az Ég.
A horizonton origami hajók úsztak
szemben a dagállyal, melynek
tetején Isten ült, s akár egy szupernóva
ontotta a fényt, de nem tetszett neki
a látvány, ezért lebukott a mélybe, és
szentjánosbogár-terítőként bontott
asztalt a parti fűben. Ez az éj varázslatokkal
teli, Pessoa szerint a sokadik jelen, amelyben
Álvaro de Campos bűvölten áll a
mentőcsónakok polcain felejtett
illatok mellett és a mámorról dalol,
miközben valahol messze egy matróz
tüdeje, akár egy pincében tótágast álló
létra a hínárok közé szorul.

2.

Nem és nem üvöltöttem. Nem nézem meg
jégbeomlott arcod, mert egyfolytában
szitál a köd is, így biztos vagyok benne,
hogy szürke mindaz, ami te vagy és mozdulatlan,
akár a kőgalambok, kik röpülésre vágyva hiába
emelnék szárnyaik. Isten inkább galaktika lepkéket
lebegtet, s, ha magasba emelkednek, tapsol, mint
egy kisgyermek a papírsárkánya mosolyának
lentről, de te már föntről nézed önmagad, s engem is.
Persze, nem tudom, látsz-e vagy újrateremted-e
mindazt, mi most Te vagy: gyűrődések hiánya koponyádban,
eltévedt redők a nincsben, ha azt játszod, hogyan lehetnél
agyhalott… Miközben pliszéket rajzolok neked, s csigákat
meg a mohás kertkapunk, úgy érzem az idő futása
megállítható: embriószirmokat ültetsz testembe, hogy
ismét magamhoz ölelhesselek kilenc hónap múltán
és neveddel teleírhassak minden beomlott falat.

3.

Hallottam Lídia, ahogyan Ricardo könnyeiről mesélsz:
csillagporosak, áttetszőek és finom fátyol lengi körül őket,
ahogyan az indigókék megcsillan rajtuk – mondtad.
Ilyenkor Isten ledob egy-egy csillagot, hogy a színek mélyek
és hitben gazdagok legyenek, majd minden semmivé oszlik.
Salto mortale. A felhők öléből kiszakad a fájdalom
és gyermekarcokat rajzol a fénybe. Így születik meg
a Remény. Talán lesz folytatás. Lídia íriszébe olajágat
rajzolt a Béke. A válla halkan remegett. Bűvölten
forogtak a galaktikaszekerek, akár vízimalomban
a kerekek. A mólóról új hajók futottak versenyt a
pillanattal, s gyermekkorom papírcsákóin hajtottam
még egyet, s az első tócsában eleresztettem őket.
Messze vitte mindet a tegnapi eső. Lídia nevetett.
Ha Ricardo látná most a Holdat, hogyan nyúl le
hosszú karjaival, hogy átölelje őt és Lídiát,
szeméből kinőne egy gyöngyvirág.

4.

Csöndet emészt a hajnal, az égen eltévedt madarak
köröznek keresve a mólót, hol béke honol, s nem
az enyészet morzsáit csipegetnék, hanem hallgatnák
a víg matrózok dalát, kik kenyerük egy részét eléjük
szórnák. De elátkozott nap ez. Himlőtől hólyagos a
legénység: delírium, s lázálmok rózsái kívánják
a gyors halált és az élet hömpölygését egyaránt, rajtuk
keresztül szólalnak meg a hajókürtök és a templomi
harangok egyformán. Istent hívják egyre megszentelni
elgyötört testüket, a rakományt és a huszonötödik órát,
midőn felrügyezik a Nap, s elhessegeti a halált.

5.

„Formát ölteni, mi az?
(Körbe, körbe megyünk mi mindannyian s oda térünk vissza,)”
(Walt Whitman)

Annyi múlt rakódott le bennem, hogy eltévedek útjain
szerencsém van, ha néha virágos mezőkre lépek, távolban
acélkapuk réme, talán, valamiféle börtön lehet, most az
éjben csak lecsorgó csillámkoszorú és fölfelé ások, el kell
érnem Istent, ha ő nem jön le megölelni lelkem szomját,
mit nélküle érzek, de együtt pöröghetünk a búgócsiga
házban, és ha elromlik, meggyógyítjuk a pusmogást, s
azt is belevarázsolhatjuk a fémbe, hogy merre menjünk
tovább. Vándorhomok a lelkem, pusztíthat, akár a hurrikán,
és a röpülés hömpölygése elsodor mindent, mi útjában áll.
„Szívem amfora, lezuhan, szétesik száz darabra...”, de ekkor
leröpül hozzám apám és anyám, s egyenként rakják össze
a sok-sok puzzle darabját, mert itt kell még élned, súgják.
Talán az Égben még sincsen elég fény vagy nézni is elfelejtettek
ott a Mennyben és a felejtés labdacsai magára hagyták
Zsófiát, ki még mindig egy zárt szobában fekszik, s
nem emlékszik semmire a kóma előtti évekből, így
hiába emelem tenyeremre a felhők nyalábjait, nincsen
tükröm ahhoz, hogy láthassam szubatomi részeinek
mélységét és fonákját, mert helyettem nem fejezi be más
a még meg sem született mondatot…

6.

Valaki tulajdona vagyok, aki lelket öntött belém,
előtte azonban gondosan eltervezett minden egyes
mozdulatot árnyékot és fényt a szépséget így formálta
ezer és ezer esztendőkre egy testbe, mi most az enyém.
Régi korok letűnt utcáin expedíciókat szervezek megkeresni
énem, térképem nem más, mint a saját mindenségem,
mit feltörök, akár a diót, s héjainak keménységétől
büszkén dagad a lelkem, és belsejében ép termés honol.
Írhatnék akár olyan verseket, melyek messze űznék
a háborúkat és halált és lennék országmentő, kinek
kertjében rózsák nyílnának, s a méhek dalai csordulnának ki
belőlük, és a Nap dugóját nyitogatnám, ha fényre vágynék,
s, ha bezárnám, tudnám, mikor van szüksége az emberiségnek
fényre, és mindenkinek egyformán adnék belőle. Mert minden
dolgozó férfi a békéért hajol, és úgy emeli lelkéhez a csöndjét,
akár nők az isteni kézvonásokat: a gyermeket, az ételt, az avarcsókos
őszi éjjeleket, a tavaszi búzaföldeket, a téli meleget a házban.
Ugye, látod Te is, mindebben Isten csodálatos tollvonása ott
van minden évszakban, hónapban, napban és sóhajtásban?
Hajolj le mélyen, s nézd magad előtt a földet, a Mindenható
eléd rejtette milliárdnyi kincsét, s, ha rád van szüksége, indulj,
ne rettegj, ne félj!

7.

Lídia egy felhő hátán ülve lógatta le lábait, papucsai már
a Földre hullottak, s esőcseppenként zubogtak alá a csöndnek.
Tudod, Ricardo – mondta csak úgy, mintha magában beszélne –,
látom a bakacsin eget, haragos, akár a háború a szomszédban,
és megrontja átkaival a mi levegőegünket is: marionettbábuk
vagyunk az ismeretlen jövő térképén, ahol összecserélődnek
a kontinensek és mélybe hullások visszhangjai feleselnek a
túlsó partokról, ahol tenger nélküli hajókon húzzák föl a matrózok
az összes vitorlát, mert menni kell, de ebben a pokoli zátonyokkal
teli térben mindenben csak káosz sarjadzik és nyilallik a csönd háta.
Összehajtogattam neked néhány vitorlást, de ma csak önmaguk árnyai.
Függőleges horizonton kellene majd vízre tenned őket, ha az eső
rézsútosan ér földet és Isten a felhők hóna alá nyúl, hogy felemelje
és orkánként dobja le őket… Rossz korban születtünk – tette még
hozzá Lídia, s szája sarkából legurult egy apró mosoly. Háborúk
harcai kísértik napjaink. Elértéktelenedik a pénzünk, hazánk, házunk
és égi jelek jósolnak világ végét: hőséget, aszályt, járványokat, éhínséget,
fagyokat és mégis… Isten teknője a világmindenség. Mind benne
szentelődünk újra. Angyalok haján sötétlő loknik válnak hirtelen
búzamezőkké és a Földre hinti a Nap kosara egy új feltámadás
reményét. Hirtelen minden megáll. Emberek sürögnek a világ
minden tájáról, hogy megtalálják az elgurult fogaskerekeket, s
letegyék a fegyvereket, és kibogozzák a kontinenseket, megfordítsák
a hegyeket, hogy újracipzározhassák az óceánokat, folyókat, tengereket.