Takarjátok el az arcotokat mind
és ne hazudjatok egymásnak mosolyt.
Hátradőlt kaján vigyorral arcán az Isten,
és még egyszer aláhúzta ezt a sort.
Sárba ejtett napjaid után kutattál nemrég.
Tied volt a hely, otthon voltál,
most már csak vendég.
Sarokba kényszerít a káosz.
Üvöltések visszhangjától repedező épület:
az otthonok melegét hűti le
némán haladva köztünk a rémület.
Sorban állnak kegyelemért,
nincs mosoly, nincs kényszer,
a polcok tele vannak,
senki sem veszi meg ugyanazt kétszer.
Fény szivárog az ablakból,
jelzi az életet,
őrjöng az Isten, ahogy lapozza
az emberré torzult képeket.
Leveleimet egyszerű papírra,
régi golyóstollal írom,
amelyeket az alagsori pincékbe
rejtek, egy modern kori vaspántos ládába.
Lassan megtelik emlékeimmel,
gyermekkori titkaimmal,
régi, piros színű, durva karácsonyi
celofán zacskókba csomagolva.
Szegénynek érzem magamat.
Apám, anyám gyermekkora hiányzik
e világból kigyalogoló életemből.