Mikola Anikó: Versek

2021. október 04., 07:27
Gazdag Ágnes: Nyúl (olaj, vászon, 18 × 24 cm, 2011)
A költőt kinőtte kora

Kinőtt bennünket korunk
mint gyermek a ruháját


Eldobna már
mert véges tereinkben
a hely az egyre szűkösebb


Jó hogy a szellem öregjei
őrizgetnek még kegyeletből


És ne mondhasd senkinek: szeretlek

Fényoszlopok között
sötét kő
figyelő szemed,
de sosem jössz felém.


Hátukra vesznek daloló szelek,
és emlékül nem adsz semmi mást,
mint a kétség
egyforma bilincseit.


Kívánom, légy egyedül.
Feléd hajló kezekben
érezd kövek hidegét.


Sötét víz fölé hajolj,
és ne leld a forrást.


Lépted magányosan
kopogjon hajnalonként.


Ki nem mondott szavak égessenek,
és befelé nyíljanak könnyeid szirmai.


Éjszakánként szelek döngessék ablakod,
és ne legyen kéz, amit megsimogatsz.


Csak órád szaggassa
darabokra a csöndet,
és ne mondhasd senkinek: te jó,
és ne mondhasd senkinek: szeretlek.


Csendélet nyulakkal

Absztrakt nyulak
az úttest szürke vásznán
megannyi könnyű zsákmány
megannyi könnyű zsákmány


Véres bundácskák
                              tört fogak
így csak a halál vicsorít


Jaj de nehéz már kikerülni
fertőző fekélyeit


Lám most derült ki mennyire
szegények vagyunk:
Ennyi nyúlhoz már nincs elég
dögevő madarunk


De kalapunk van
                              majd megemeljük
felismervén a helyzetet
ha majd egyperces néma csendben
állunk az utolsó nyúl felett


Károli

Tőled tanultam beszélni


Már négyszáz éve
tanulok tőled beszélni
hogy a szó zengő érc
a vers pengő cimbalom legyen


Tőled tanultam élni


Már négyszáz éve
tanulok tőled élni
elhagyni
lemondani
és temetni
hogy mindenek felett
az „egy szükséges” legyen
és
tanulok tőled beszélni
– már négyszáz éve teszem –
hogy a szó zengő érc
a vers pengő cimbalom legyen

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. szeptemberi számában)