Csoda
Kimért, vonagló életek,
csoda után vágyódnak,
de mégis, mi volna az?
csoda
I. főnév
Az eddig ismert természeti törvények
alapján meg nem magyarázható,
rendkívüli jelenség v. esemény,
amelynek előidézője a vallásos hit
szerint vmely természetfölötti lény v. erő.
Milyen észszerűnek hat.
Racionálisan egyszerűnek,
már-már hétköznapinak.
Kimért, vonagló életek,
mégis csoda után vágyódnak.
Vágyódunk.
(a felénél)
Átlényegült életének felénél
őrült meg, akkor vált végleg
beszámíthatatlanná.
Hosszú heteket töltött egy
komfortos bábban, amely
megvédte őt a külvilág
minden kegyetlenségétől.
Talán még nem állt készen,
még nem sejtette
(hisz hogyan is sejthette volna,
hogy mi vár rá).
Egy új élet, amely pár
napig tart csupán,
s ami meglehet éppen elég,
ezen a világon.
Nem sejthette, hogy
az okozza majd vesztét,
az kergeti majd az őrületbe,
ami számára a legdrágább.
És ott, élete átlényegült
részének felénél, az ígéretes
„épphogy csak kezdetnél, de
egyben majdnem végnél”,
akkor őrült meg, akkor vált
végleg beszámíthatatlanná.
Megbomlott elmével,
a fényártól megháborodva
csapódott neki falaknak,
karosszékeknek, asztaloknak,
vad, megborult hévvel.
Eztán alig hallható puffanás,
síri csönd. Ketyegő óra a falon
és egy élettelen molylepke,
csipkés nanoszerkezetei,
elkenődve mindenütt.
Egy nyomorult rovar
különös élete és
zavarba ejtő halála,
gondolhatnánk mi,
fejedelmei minden pillangóknak.
(messzebb, mint eddig bármikor)
Elsőnek Te indultál el
a csobogó hang irányába.
Én próbáltam
lépést tartani veled,
de unos-untalan
lemaradtam, vergődve
a dágványos láptengerben.
Letértünk a dűlőútról és
a folyó mocsaras árterébe
ragadtunk. A sár szinte
letépte lábainkról a cipőt.
Az öreg erdőjáró szavai
jutottak eszembe, akivel
még az ösvényen találkoztunk,
körülbelül egy órája.
Az utóbbi napokban
megállás nélkül esett.
Nem érdemes ilyenkor
itt lenni. Nem érdemes lenni,
összegeztem magamban.
Fulladozó lélekkel álltam melletted.
Szemem sarkából figyeltem, ahogy
merev arccal bámulod a víz tükrét.
Nem tudtam volna megmondani,
hogy kerültünk a folyópartra,
hogy merről jöttünk és hogy hol
vagyunk pontosan. Követtelek.
Nem mertem kérdezni,
túl messze voltál tőlem
és most is messze vagy,
most, hogy térdig sárosan
rostokolunk a metsző
némaságban, egymástól
pár lépésnyire. Erősödő szél.
Riadt vadkacsák röppennek fel
a zúgó nádasból. Rád tekintek
és tudom, messzebb vagy,
mint eddig bármikor.
Mint két idegen;
komoran egymásra pillantva
indulunk vissza,
az ereszkedő félhomályban.
(mintha minden)
Mintha minden megváltozott volna,
az alatt az idő alatt, amíg távol voltam.
Csak nagy nehezen találtam ide,
a hegy tetején lévő, öreg kápolnához,
amit Fater Nerbt Hilarius remete
építtetett 1767-ben, barokk stílusban,
amint az a kiszögelt emléktáblán olvasható.
Nagy nehezen találtam ide, mert
a burjánzó növények és a bozótos
teljesen benőtte az idevezető,
kis hegyi ösvényt.
Most, végül mégiscsak itt ülök
a kápolna lépcsőfokain,
a fölébem hajló hársfa alatt.
Előttem az időtlen, fekete
kovácsoltvas kerítéssel őrzött,
kőkereszt és a Mária-kegyhely.
És mintha minden megváltozott volna,
az alatt az idő alatt, amíg távol voltam.
A kápolna falán megkopott, elfakult
fehér és sárga festék, a hárs egy újabb
ezer évet öregedett és mintha
a kereszten feszengő Krisztust megformáló
szobor is enerváltabb ábrázattal szemlélné,
az előtte elterülő völgyet.
És az orgonaillat. Lilán és hófehéren
virágzó, friss orgonák illata
kering, száll a levegőben.
A mindent, legalábbis az engem körülölelő
magány nyugalma.
A hárs ágai között átszűrődő napfény
és a határtalan kék semmi, az ég
befogadó szabadsága.
Űzött, ziháló lélekkel idemenekülni.
Régebben azért jöttem ide,
hogy ne kelljen máshol lennem.
Most pedig azért vagyok itt,
hogy Itt lehessek.
Itt, ahol a tücskök szertelen zenekara,
a lombok átható morajlása
és a tavaszi szél meghitt süvítésé,
közösen, több szólamban suttogja
fülembe azt a szót, amelyet
születésemtől fogva keresek: Haza.
(Karantének)
Volt egyszer, hol nem volt, réges-régen, a hajdani Magyar Királyság idejében, mégpedig a királyi fővárosban, egy csodaszabó. Ragyogó, bodros szoknyákat varrt úriasszonyoknak, csillogó báli ruhákat színésznőknek, és még udvarhölgyeknek is varrt tengerként hullámzó, uszályos ruhákat. Volt az országnak akkoriban egy kedves, fiatal királynéja, akit Erzsébetnek hívtak, és annyira szerette őt a nép, hogy a fővárosnak azt a városrészét is, ahol a csodaszabó lakott, elnevezték Erzsébetvárosnak.