Moyzes Ilona: Estefelé és más versek

Anyámnak
Még látom hajadnak omló ezüstjét,
még hallom hangod puha bársonyát.
Néha látom a csöndes kis szobát,
és lobbanni vélem szemednek tüzét.

Még látom a kályha hunyó parazsát,
a pöttyös bögrét, drága kezedet.
Az esténként megírt leveleket,
s érzem az órák lassú suhanását.

Még látom, hogy tud remegni a bánat,
s az öröm áldott könnyeket csalni,
még látom néha melletted apámat.

Még látlak sokszor, ó, igen, annyi
keserves, szürke, hosszú év után:
a szeretet örök tud maradni.

Estefelé
Bár a nap
körútját rég bejárta,
az ég alján még
kékbe olvad a sárga.
Majd egy perc alatt hirtelen
szürke lesz minden s mindenem.
Mint a tűnő füst...
Mégis:
láng vagyok az alkony hamujában.

reggel
Reggel
a neveddel ébredtem.
Mint fényes pallos,
úgy ébredt fel az álmos
város felett a nap...

valami hozzám ért
valami hozzám ért,
valami fogva tart,
tengerbe sodródtam,
nem látom, hol a part.
            Maréknyi nyugtalan,
            apró felhő köröz.
            A szél
                    egy percre megremeg,
            a nap
            villámot ver a hullámok felett,
            Jaj, hol a part?

Virrasztás
A perc az óra lapján éjbe oson,
hűs aranyát a szívemre szitálja,
a kóbor hold s a száraz téli fákra;
hideg lett, fehér, komor a vánkosom.

Tűnődöm letűnt, elveszett álmokon,
gyönge gát a vihar dühét nem állja.
A kóbor hold holt betűkre szitálja
hűvös aranyát... Hideg a vánkosom!

Hol vagy?

Hallgat az éj, a csönd, a fal,
a csillag.
Várok.

                     Hajnal. Tompa zuhanás.
A tűnő percek
az űr ölébe hullnak.

Katona-honvágy
Hullnak a levelek, az őszi levelek,
kapjál fel lágy szellő
szárnyadra, ha lehet.
Levél az almafán, száraz és utolsó,
ferdén süt már a nap,
de így is aranyló.
Az udvaron talán, aranyhaj, árva lány
s a száraz fák között
ruhát akaszt anyám.
Ruhát akaszt anyám, ingem is kimosta,
áldott kis csomagot
hoz holnap a posta.
Anyai szív üzen: – Jó fiam, szeretlek.
Dübörgőn, csattogón
zúgják a kerekek.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)