Markó Bélának
Miért hazudunk egymásnak mítoszokat
egy forradalomról, mikor tudjuk,
hogy valójában nyers, egyszerű és véres,
könnyelmű és hiábavaló, ahogy
anyám a TV előtt ugrál és tapsol,
mosolyog és patakzik a könnye.
Anyám meghibbant, nyugtázom
a hatévesek enervált beletörődésével,
és alig hallom már, ahogy azt mondja:
ezt te még nem értheted fiam.
A virágokon szoktam lemérni,
hogy a valóság köröttem művi, vagy valódi.
Tényleg nem értettem,
hogy miért nem lehetek pionír,
sólyomidőm alatt mindvégig erre készültem,
lecserélni hófehérre
azt a fos színű uniformist.
A piros nyakkendő, mintha csak
vágott torokból fölbugyogó vér lenne,
s a félelem, sok jó tulajdonság eredője:
szorgalom, bajtársiasság, istenhit.
Utóbbi helyett inkább:
hitem a mindenható Pártban,
és az ő egyszülött fiában,
Nicolae Ceaușescuban,
ahogy recsegő, rekedtes hangon
igét hirdet a pártgyűlésen.
Apám, aki mindig kivonta magát
a súlytalan közéletből, e TV-adást
nem merte kikapcsolni,
nem értette, hogy miért nézem,
hiszen nem is tudok románul.
A szürke, állandó semmiből csak a kaporszósz
halványzöldje rikított az ebédlőasztalon.
Szomszédok jöttek piros szemmel,
azt mondták vége, vége, vége –
és sóhajtoztak. Menekültem volna,
de higgadtan elállták utamat,
hiszen itt valami új kezdődik,
hiszen itt most felcsillant,
itt most széttárt karokkal,
itt most krisztusi pózban fekszik a Remény,
körülötte kétes nedvek kúsznak a falba,
s már nincs idő fölmérni,
hogy a valóság művi, vagy valódi.
Zászlót lengető tömegek,
géppuskahangok robaja felett,
rozsdásan araszoló tankok,
város- és országhatárok felett,
az át- és visszarendeződés,
befejezetlen történetek
és időtlen átmenetek felett,
mintha a múlttal összefolyna,
mintha a jövő lövedéke volna,
száll, száll, száll, száll, száll –,
a haza sólyma.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019 decemberi számában)