Neküia
A régi ház előtt áll,
integet felém
a harminc évvel ezelőtti
nyárban, a fekete-
fehér, örök
napsütésben.
Mondani akar még
valamit, valami
fontosat,
mielőtt felébredek,
de a szavak
helyett már csak
harangszó
jön ki a száján.
Profán geometria
Még zárva az ajtó.
A mellettem ülő
öregasszony arcán
a megsemmisülés ábrái:
örvénylenek
a ráncok. Lassan.
Kérlelhetetlenül.
A nyári éjszaka forró levegőt
és rovarokat öklendezik.
Feltámadunk.
Antipász
Nincsenek csodák.
Csak kezek vannak,
simogató,
éhes kezek:
szolgák, szajhák
és szentek
kezei.
Az égre gondolok,
de csak a porladó
fogaimat
érzem,
és Isten
ízét
a számban.
(Karantének)