Íme, a földed, föld lakója. Tornyozd
csak, sírodon kihajt. A pőre kőzet
is, tűnt havak nyomán, megéled, tőzeg-
mohába lép a láb, erjed a komposzt.
Paraszti környezet. Tudod, mi vár rá.
Az elmúlás a föld alól dalol,
s az élet is, a falékony pajor:
még égbe száll, ott lesz cserebogárrá.
Üres a sír. Már álcáját a test
ledobta. Az élőt ne itt keresd.
Itt férget tálalnak eléd ebédül –
de nézd, amott rügyekben forr a vér:
kiontatott, a fű ettől kövér:
a sejtekbe az áldozat beépül.
(Karantének)