Szabados András: Versek

2021. november 20., 10:42
Sárkány Győző: Radnóti emlékére III. (vegyes technika, 30 × 30 cm, 1981)
Szerető fogása kezemnek…

Radnóti Miklósnak

Jobbomat nyújtom íme feléd,
szíves szavú tegeződő tenyeremmel,
s az ujjaim hegyébe szökkenő vérnek
daloló napheve ölelje kezemmel,
lelkedbe barátságom együgyű hitét! –


Bennégett szavaink s a hetyke tréfák,
növelték virágos fává, mint friss hajnalon,
ha pattogva serken a bimbó, s lázad a nap!
Egyszerű parolázó régi szittya szokás ez!


Repülj hát a szemtelen szelekkel arra –
szerető, forró fogása kezemnek,
s vidd üzenetét a fáknak, a nádnak,
ahogy mesélő ajakkal titkosan állnak
mögöttem – s mondd messziről jöttem
sietnem kell, mert dolga lesz itt az ökölnek! –


Hajnalra köszöntlek!

A harmattól füstölgő fűben megállva,
eddigi életed során most végig tekinthetsz
és lásd: összetestvéresedtek szavaid már
a fákkal, kik egyenes derékkal állnak
és tarkoponyájuk emelik a tavaszi
napba! Ne tétovázz hát szavaiddal, s
az alázat se törje a hátad, s ne fojtsa
beléd, ha szólni akarsz te, hisz 26
éves is elmúltál! Tisztán ragyogjon
mögötted a múltad s mint a kifent
pengének az éle, úgy vesse fényét előre
jövő harcainkra s akkor az ifjú
szemekben kipirult hajnalra köszöntlek!


Születésnapomra:

1934 nyarán

(Árnyék)

Ma huszonöt éve szült Anyám,
s ha a régi ropogó húsú csecsemőt
keresnéd – hová tűnt már; azóta
ajkam köré furcsa árnyék szökött,
s a kispolgári jóltáplált örömök között
növekedett dadogó szavaimból duzzadt
áradat, mely elönt – s talán özönvíz leszen,
és mint a megáradt folyó a gátra lép! –


(Tagadás)

Homlokom lassan felemelem,
úgy tárulkozik tág tagadássá
kerek nagy szememben a nap,
ahogy aranyló lángkévék omlanak
le amott az égről – végig zuhanva
tarlón, házon, füveken, fákon!
Ott… ott bukkan fel az árnyékos
erdők mögött mosolyra virágzó
felhők közül, mintha meztelen
szűzi leány fátylait bontja, úgy
szakítja át a harmat-ködös
koratavaszi esőt a – nap! –


(Rajongás)

Kitárt tenyeremmel ölelem meg
a tavaszi földet – s a széjjel nyílt
ujjaim között részeg bogarak rohannak
a füvek selyme simul tenyerembe,
s hűvös harmat csókolja ujjaim árnyékába
szerelmét! S a napmámoros szél
úgy simítja arcomra leheletét, mintha
imádkozó tenyerek összesimulnak
ámulva. Két kerek nagy szemem a fényt
mind beissza s száz dal szakad fülemre:
bogarak muzsikája döng felém! –


Hagyd költő a könyveidet!

Körül kövér csend fülel
könyveiden borongsz most
Költő! Életed ez, s világod
egy sorban szorosan versek
ennyi pattogó ritmus íme
ily kis helyen elfér!
Így talál rád az este és
künn a vak éj felhők fátylán
motoz már. S a szél is
összeszorított fogakkal
dúdol az ablakod alatt!
Itt benn béke honol még,
és hű könyveid között is csak
az újság rikolt az asztalodon:
Háború!
Óh hagyd költő a könyveidet,
s világod, mit könyvből raktál,
mint várat magadnak, ölts
kardot, puskát vagy más,
öldöklő fegyvert és eriggy
a harc mezejére, ott a helyed
már, büszke elődeid is ezt
tették mind s nem segíthet
rajtad Horatius, sem Homérosz!
S valahol már rothadó néger
hullát a déli nap tüze éget
így hozza szagát erre a szél is!

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. novemberi számában)