Szabó Palócz Attila: Versek

2020. november 09., 10:12
Amedeo Modigliani: Jeanne Hébuterne (olaj, vászon, 91,4 × 73 cm, 1919, Metropolitan Művészeti Múzeum) – Forrás: Wikimedia Commons

a sziporkagyárak kéményein át

a gépszíj az áldozat,
szenvedélyek mókuskerekében
megdicsőülő látomás,
amely megelevenedett Modigliani-képekben sejlik fel
a gyökökben…


Jeanne Hébuterne csak int egyet,
őszintén legyint rá a létre…
simulékony faltapasz
ömlik rá az égre…
szivárványos lobogó
csitul el itt halkan,
tárogató kíséri ki társát,
mert Jeanne csak szemet huny a sejtelemre…


gépszíjak vitézei
a hátországbeli tornán,
új utakat nyitnak
a hervadásnak torkán,
szüntelen igények vezérlik tetteik,
a túlélés a vágy, de a végzettel nem rokon,
Jeanne Hébuterne így dereng át
a megfáradt korokon:
tévelyeg, s meg is botlik talán,
olykor izzad, és könnycseppet is ejt
a gabonakörökben…


olajfoltokat vérző gépek a megváltásról regélnek,
tisztább anyagból már csak a feltámadás lehet:
ájtatos vadvilági konfekció
– mint holmi részletgazdag prófécia,
ilyen volt, és ilyen lett ez a szakrális torzó

 

a kútfők nyomában

kaparva-kaparatlanul,
a válaszok libasorban toporognak,
egyet fel, egyet le a lépcsősoron,
mint a táncosok
a színház lépcsőin egykoron,
amikor még az eltűnt idő nyomát
hagyták ott talpukkal a márványlapokon


sáros idő lehetett,
a lábnyomok tulajdonosa ismeretlen,
valamely néző hagyhatta el talán,
a publikumból,
vésnöki precizitással,
lassan kiszáradó domborművek serény alkotója,
ki tudja, hogy hol s merre osont
kaparva-kaparatlanul
erdők alján, pincesoron, az alvégben,
vadul gesztikuláló forgatagban,
fröccsenő tekintetek vadorzása,
keretpersely, polgárhomály, harmatagyar,
porkolábteher, fertőlebeny, berekharsány,
pogánytalány, gombafétis, tündértudomány
és semmi más…


Verecke-hágón,
ahol a felhő biztosítja kényelmes rejtekünk,
amikor magába ölelve ad nekünk álcát,
belebújunk a ködös félhomályba,
múlt és jelen elől egyszerre rejtőzve el,
csak a jövő meg ne lásson…
csak a jövőt meg ne lássuk a kelleténél hamarabb…

 

kívánós borjak vagyunk a traumahasadásban,
csiszolatlanul,
mint a feledés homárja,
Mileva szandálja,
a letűnt idő csapdája, a visszahőkölés
pléhintarziás hétmérföldes pedálja,
profanizált kiadás,
sületlenségpróba,
falánk hetek voltak azok,
a nosztalgia megalapozása,
amire egyszer még majd szívesen emlékezne vissza
a demencia,
az eltűnt idők feneketlen kútja,
létra, hágcsó, a színház márvány lépcsősora,
és a fiskális függönyigazgatás
kívánós borjak vagyunk a traumahasadásban,
de kaparva-kaparatlanul is mindig készek
az elkárhozásra…

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. októberi számában)

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2020. november 28., 03:00
2020. november 29., 09:27
2020. november 26., 02:30
2020. november 27., 22:03
2020. november 29., 09:10
2020. december 01., 02:10