Elkelt mind, mire a piacra értem.
Meg voltak gyűrűzve alaposan.
Hadonásztak, ha kellett, ha nem,
aranyukkal felém villogtattak.
Nem keltem föl elég korán.
Nem volt sürgős semmi, volt időm.
Csillogott előttem a holtodiglan-holtomiglan.
Elfogytak az eladósorban levő férfiak.
A feleségesek között nem akartam válogatni,
szétdúlni családi békét, meghitt mérgeket,
esténként otthon sírni egyedül,
várni, hogy teljenek napok, hetek, talpig szégyenben.
Mert engem arra tanítottak,
hogy a házasság szent. Isten előtt és után is.
Mit kínlódtam ezért, Jézusom!
Mégis újra meg újra megnyílt az ajtóm nekik.
Többnyire mellényúltam.
Amikor az egyik kiszemelt, már első alkalommal
ágyamba rejtette a felvevőjét,
és be is kapcsolta precízen, hallhattam
szexi hangomat élőben, és ki tudja, hova szállt a felvétel?
„Vidd innen a gépedet meg a mocskos pofádat örökre”,
nyöszörögtem megsemmisülten, de ölni is tudtam volna.
Volt képe még utána jó sokszor próbálkozni.
A férjek is elváltak előbb utóbb persze,
de akkor meg a gyerekeik csüngtek rajtuk,
meg az exjeik igényei a hétvégékre, ünnepekre.
Nekem nem kellenek ilyen férjek.
Gondoltam balgán, férjnek biztosan nem.
Szeretőnek éppen jó volt némelyik,
de egyikbe se haltam bele, voltak, elmúltak.
De milyen lehet az a férfi, aki senkinek nem kellett?
Meg persze egyre öregebbek is lettek,
és kinek kell egy öreg pasas?
Nekem ugyan nem. A fiatalok meg már rám se néznek.
Ez lett a sorsom, minek ragozzam?
Csak azt sajnálom, hogy öregségemre
nem lesz, akivel teázzak, tépjük egymás maradék haját,
vidd le a szemetet, rakd el a gatyádat, ne gyújtsd fel a hálóingem!
És ki simogat majd, ha a halállal nézek szembe?
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 8-i számában.)