Vári Csaba: Versek

2021. szeptember 29., 06:50
Szabó Ottó: Gond

Szívtáv

Radnóti Szakács Albert távozására

Jó lenne kicsit dédelgetni
a halálod, s így téged vele,
de nem látszhatok
jobbnak, mint te voltál.
Takaratlan hagylak soronként,
magam is leleplezve.
Nem várhatsz többet,
se mást a többi halottnál.

Mint egy csukott levélajtón,
annak szitáján által,
úgy léptél le, mint
akit elcsaltak az álmok.
Várt már az Isten?
Vagy én voltam neked háttal?
Bevégeztetett? Ennyi?
Hogy képzelted ezt, te áldott?

Vagy hogy prózaibb
legyek: te szívember!
Nyugton ébredt a lelked,
amire pofoztak, ráztak?
Tenyérbe temetett arcom
egy a tehetetlennel,
s te színleled holtjátékát
a felmenthetetlen feladásnak?

Így nem igaz, tudom!
Belealudtál Isten csöndjébe,
de hogy mehettél ily önzőn,
megnyugodva válaszai között?
Te magadnakvaló! Ami kellett,
megkaptad cserébe?
Látod, mit hagytál? Már nem
szemhomályaid a csillagködök!

Hogy most verset írjak rólad,
emlékedre, ezt várod?
Kegyetlen vagyok? Te sem
látszol ennél kegyesebbnek!
Nehéz a szívem, tagadjam?
Nem leszek ilyen álnok!
Szitkozódnék? Gyűlölhetnélek
is, mert szerettelek!

Fekszik gazdátlan a test,
végleg kipakolt akol.
Csillagközi csontcsönd
roppan, ahogy gyalog,
mezítláb, te téli délibáb,
lelked az Úr felé barangol.
Miféle metamorfiumot
adhattak be az angyalok?

Vagy csak a szíved vitt, mert
kellő időben kell odaérni?
Igen, menni kell. A fénybe,
föl, Felé tartunk mind.
De ami újból adatott,
az élhetővel kell mérni!
Hagyd, halandó dolgok, –
fénykezed csöndre int,

de mégis: hogy lehet? Nem
tört meg a magad rettenete!
Bocsáss meg, barátom, magam
kérdezgetem leginkább!
Tested, lelked egyfájt, mint titok
a küldöttek szívébe temetve.
Eredj hát, érkezz haza!
A béke legyen a te ingád!


Testvérdal:

Bevallom, igazad lehet! Az
Úr útján aki nem tud járni,
az végképp roskadjon meg
és omoljon össze!
És ha ezután magában
újra életre tud állni,
az elbékülhet, az megtartva
van. Mindörökre!


Gyarló ének

Holdanya: fölöttem, Földanya: alattam!
Táltos időmben így rebegtem.
Halld, Anya, odafönt, hogy itt alant,
ha alantas, ha nehéz is, maradtam!
Mert rég feladtuk mind a ketten.
A költőt sokszor megintetted bennem,
hiába tudtuk, hogy nincs egyéb kiút.
Az ember meg gyenge és gyámoltalan.
Azt az egyetlent szeretted mindig, a Fiút,
tudom 44 sorommal, kilómmal, évemmel.
Ó, te szökött szívű, világnak világa,

anya, anyamell, anyameleg,
te kétéltű királynő, hiányok hiánya!
Itthagytad magányod, nehezed.
Bírom és nem bírom, didergek,
legbelül olykor olyan hideg van,
és akkor mindenem elment veled!
Vitted a kezed, az öled, a homlokodat,
amikor megállt a lélegzeted,
később helyetted fuldokoltunk páran,
fogytán maradt, befejezetlen a földi élet,
elhagytad törékeny történeted,

mint egy elhallgatott mondat,
mely töpörödött, törődött testté lett.
Tudtad: az ég s a föld is befogad.
Világosodik. Az Úr reggele ez.
Ami maradt: fölfoghatatlan,
nem emberi, már nem is természetes,
és ettől a legnehezebb,
hogy hozzád hasonlatosan,
úgy és azóta így, ami nálad volt hibátlan,
és bizonyosság volt már akkor neked,
ezért mentél biztosan, bátran,

ezt akkor nem is sejthettem,
pedig nyitva hagytad a jobb szemed,
de nem a könnyektől, magamtól nem láttam,
hogy igazán csak Isten szeret,
az életben és a halálban,
mely eltöröltetett mindörökre.
Krisztusért hiszem már, nem tudom,
te is mondtad, és valahogy nem kétlem:
továbbszületünk, és csillagvilágokon túlra
látunk majd mindahányan,
mert csukva lesz akkor mindkét szem.

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2021. október 24., 08:25
2021. október 20., 09:15
2021. október 23., 09:41
2021. október 26., 07:45
2021. október 22., 10:14