Kihűlt kövek között
E tájhoz kódolt gyökerekbe
kapaszkodva élek.
Megsüvegelem a fák
önuralmát –
otthont, fészket
nyújtok a reménynek.
Hajnalodik,
hallgat a végtelen,
zimankós szél támad.
Otthontalan otthonainkban,
kihűlt kövek között
kocsonyásodik a bánat.
Maroktelefonok zenéjére
vonaglik a huszonegyedik század,
már a koponyámon belül
süvít a szél,
harangzúgás támad.
Ragaszkodnom kell mindenhez,
fűhöz, folyóhoz, fához,
őseink rögökbe menekült igazához.
Gömbakácok
Gömbakácok a horizonton,
kottafejek, fölépül
belőlük egy egész partitúra.
Felhőket röpítő szél
muzsikál, beléjük karol,
s együtt indulnak
a hosszú útra.
Várom még
Vackába bebújik az ősz,
a télnek nincs illata.
Hó szitál, csiszolja
élesre a szelet,
bár várom még, de már
senkitől sem érkezik
melengető üzenet.
Fölborzadt villanások úsznak
a megzabolázott folyón,
számban csend lakik.
Elúszik a várt remény,
mint partjától
az elszabadult ladik.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)