Csillagról csillagra szépAngyallelkek szállnak,Megváltás hirét viszikSzéles e világnak.
A hó kifárasztott, vihar utam állta,Pihenőt tartottam havas pusztaságba’,Hullnak, egyre hullnak a fehér hópelyhek,Elfedtek már mindent, mezőt, erdőt, kertet.
Fázik a boszorkány,Vékony kis ruhájaTestét nem takarja,Elfagyott a szárnya.
A letűnő világ gyönyörű balladája viszont mégsem zsánerkép, hanem egy mély empátiával átélt élethelyzet, és minden dekadenciája ellenére valamiféle előremutató optimizmust hordoz. Talán nótaként is épp ezért tudott annyira népszerűvé válni: a fokosát forgató ősz betyár ünnepi vacsorája jövőt ígér, annak a társadalmi rétegnek – sőt, rétegeknek – az újra feltámadását, amelynek történelmi hivatásában a szerző hinni tud.
Ámde mégis ajtó nyílik, lassan belép rajtaŐszült ember, meglátszik, hogy régi betyár fajta.A csaplárné meg nagyot néz, hogy még egyszer hallja:Száz szál gyertyát, száz itce bort ide az asztalra!