Születésétől fogva egyértelmű volt, hogy Kálmánra egy szép napon majd kékre fagyva fognak rátalálni a jégszekrényben. Talán a gyermekei fogják felfedezni őt, megragadják majd a fakanalat és megpróbálják kipiszkálni az apjukat, de nem lehet, mert bele van préselve, bele van fagyva egészen.
Születésétől fogva egyértelmű volt, hogy Kálmánra egy szép napon majd kékre fagyva fognak rátalálni a jégszekrényben. Talán a gyermekei fogják felfedezni őt, megragadják majd a fakanalat és megpróbálják kipiszkálni az apjukat, de nem lehet, mert bele van préselve, bele van fagyva egészen. Akkor a felesége majd minden erejét összeszedve meg fogja dönteni a kis jégszekrényt, és elkezdi majd rázni, szinte átlátszó, vérszegény karján megfeszülnek majd az inak, kidudorodnak majd az erek, rázza, rázza a kis jégszekrényt, az arca közben szürkévé torzul, közvetlenül a sírás vagy az üvöltés határán, és Kálmán akkor egyszer csak kicsúszik majd a jégszekrényből, szemöldökén a dérrel, szeme tükrén a jégvirágokkal, mereven és egészen kocka alakúan.
Miközben Kálmán a jégszekrényben kuporgott, visszaemlékezett azokra a jelenetekre, amelyek közvetlenül ide, ehhez a pillanathoz vezették el őt, és úgy csillogtak elő pépes emlékei közül, mint pontyok tátogó, sápadt teste a kásás vízréteg alól. Az anyja egy konok dáma volt, aki a kis polgári lakás virágos csempéjű konyhájában minden estebédnél magas nyakú, zárt ruhában jelent meg. Hidegen fogyasztotta a kaviárt, éjszakára pedig szerette hidegen tartani a hitvesi ágyat is. A férjét metsző gúnnyal még életében gyászolni kezdte. Szegény ember hamarosan el is hitte, hogy halott, és onnantól kezdve sápadtan kísértett a sötét lakásban, amely az asszony számára mindennap egyre szűkebbnek tűnt.
Kálmán végül egy kísértetjárás eredményeként fogant. Az anyja méhe túl szűknek és túl dohosnak bizonyult számára, a szél is folyton besüvített a lyukon, szegény Kálmán állandóan fázott odabent. Mikor végre nagy nehezen kimászott a húsból épült kriptából, az orvos a fagyás jeleit vélte felfedezni a testén. A kezén az ujjak még megmenthetőek voltak, a nagylábujját viszont el kellett távolítani.
Kálmán a jégtömbhöz simult ott bent a sötétben, a fagy nyalogatta a bőrét, megmarkolta a csontjait, leette magát egészen a zsigerekig. Milyen jó lett volna valami ruha, gondolta Kálmán, de nem a hideg zavarta, csak az olvadás és csöpögés, a fagyos lé alattomos csurranása. A jéghártyára gondolt, amelyet olykor egyes nők szemének tükrén vélt felfedezni. De Kálmán emlékezett másfajta nőkre is, nőkre, akik egy pillanatra engedték, hogy lelásson a pupillájuk legmélyére. De ezekben a fekete tavakban végül sohasem hűsölhetett. Ezek a nők mindig az égen nyugtatták a tekintetüket, és szőkeségükben tovaszálltak az első nyári szellővel.
Az első nő selyemsálat, napszemüveget és halásznadrágot viselt, saját vitorlása volt a Balatonon, és szívemnek hívta Kálmánt. Szemében mintha folyton felkavarták volna az iszapot a halak, homály és színjátszó pikkelyek kavarogtak. Az első nő szerette jégkásával etetni a fiút, szerette nézni, ahogy vékony, barna testét elnyújtóztatja a vitorlás fedélzetén, és szopja a jeget. Eltöltöttek a Balatonon hajókázva egy egészen hosszú nyarat, és amikor a meleg ellágyult és megfásult már, a nő egyre türelmetlenebb és kedvetlenebb lett, bele-belerúgott a fedélzeten fekvő Kálmán barna testébe. Egy nap, amikor a fiú benyitott a kabinjába, a nő szétterpesztett lábakkal, bárgyún ült az ágyán, őszülő tincsei a nyakára tapadtak, a szemében pedig iszap kavargott. Kivette Kálmán kezéből a kásával teli poharat és elkezdte tömni a jeget a lába közé. Tömte magát, és közben nyögött és sziszegett és vonaglott. A fiú elvörösödve állt az ajtóban. Aztán a fedélzetre rohant, léptei a deszkákon dobogtak, egy csobbanás. Nem látták egymást soha többé.
A második nőt valószínűleg elhagyhatta valaki a mozi előtt egy szeles napon, mindenesetre Kálmán fogta magát és lehajolt érte. A nő kicsi volt és szürke, és szeretett a hideg ujjaival Kálmán nyakába csimpaszkodni. A férfi hazavitte őt, mert egészen vérszegénynek és betegesnek tűnt. Otthon teával itatta és takarókba bugyolálta. De a kicsi nő nem tudott felmelegedni, csak pislogott rá a takarók közül a nagy, nedves szemeivel. Mintha száz és száz ponty tátogott volna Kálmánra a hűvös vízréteg alól.
Ha már hazavitte, illett elvennie. Szeretkezéseik lassúak voltak, a nő hidegen és síkosan ficánkolt alatta, mint a hal, szemében az ostoba rácsodálkozással, fagyos ujjai pedig bele-belemartak Kálmán tarkójába. Amikor teherbe esett, ereiben végre megindult a vér, szétterjedt a kapillárisokban is, csodálatos vörös legyező nyílt szét a bőre alatt. Keze felmelegedett, az arca lángolva kibomlott. Hat gyermekük született ezután, mind kövér és egészséges, meleg kis ujjaikkal összemaszatolták az asztalt meg a falakat, összetapogatták az apjuk arcát, sokat visítottak és még többet kakáltak.
És Kálmán akkor érezte először, hogy nagyon, de nagyon melege van. És Kálmán izzadni kezdett, mint a ló. És vágyni kezdett a felesége jéghideg ujjaira, és visszavágyott a balatoni vitorlás kabinjába. Ha én egyszer abba a fagyos pinába márthatnám, gondolta. Emlékei remegésben tartották egész éjszakára. Attól kezdve naponta kétszer járt a jegesemberhez, a jégtömböket feldarabolta, felét az italába, felét a nadrágjába tette.
Aztán egy szép nyári napon, mikor a felesége meg a gyermekei éppen az anyósánál vendégeskedtek vidéken, a hőség pedig szinte leolvasztotta már a bőrt is a csontjairól, fogta magát, és szégyenkezve és bűntudattal telve bebújt a jégszekrénybe. A jégszekrény szűk volt, és mindenféle szagok keveredtek benne, a kipakolt húsoké, halaké, az édes vajé. Kálmánnak úgy kellett behajtogatnia magát, csontot csont mellé préselve, de mikor bent volt már, és magára húzta az ajtót is, olyan nyugalom bizsergett végig a testén, hogy a tagjai elernyedtek tőle, a feje kókadni kezdett a sötétben.
Azontúl többnyire a jégszekrényben töltötte az éjszakáit, lábujjhegyen osont el a konyháig, mikor mindenki aludt már. Hajnal felé, mikor a teste kihűlt, és a jégtömb is erősen olvadásnak indult, visszamászott a hitvesi ágyba. De egyre inkább nehezére esett kikecmeregni a jégszekrényből hajnalonként. Mikor egy éjszaka szokásához híven a konyhába indult, a felesége felült az ágyában. Nem szólt semmit, csak nézett a nagy fekete szemeivel, amelyekben mintha szomorú pontyok tátogtak volna.