Krasznahorkai László egyik interjújában azt nyilatkozta, gyerekkorában gyakran részesült megrovásban, amiért kiszínezte, elnagyolta, megváltoztatta az igazságot. Végül rájött, a valóság olyan, mint isten – meggyőződésünk, hogy van, de a bizonyosságban még sosem jelent meg. Így határozta el, hogy foglalkozásszerű „szélhámos” lesz, mert – akárcsak a valóságról bármit bizonyosan kijelenteni – az írás szélhámosság.
Krasznahorkai László egyik interjújában azt nyilatkozta, gyerekkorában gyakran részesült megrovásban, amiért kiszínezte, elnagyolta, megváltoztatta az igazságot. Végül rájött, a valóság olyan, mint isten – meggyőződésünk, hogy van, de a bizonyosságban még sosem jelent meg. Így határozta el, hogy foglalkozásszerű „szélhámos” lesz, mert – akárcsak a valóságról bármit bizonyosan kijelenteni – az írás szélhámosság.
Nem akármilyen szélhámossal van dolga az olvasónak. A 70. életévét töltő, nemzetközileg is elismert, számos rangos irodalmi díjjal (többek között József Attila-, Kossuth-, Prima Primissima, Libri-, Nemzetközi Könyvdíjjal) kitüntetett szerző 1985-ben jelentkezett első, Sátántangó című regényével. Ezt számos elbeszélés és regény követte, melyek meghozták számára a világsikert. Az ellenállás melankóliája (1989), melyből Tarr Béla Werckmeister harmóniák címen forgatott filmet, például elnyerte 1993-ban, Németországban, az év legjobb könyvének járó díjat. Ám hogy egy érdekesebb elismerésről is számot adjunk, 2020-ban az év legfontosabb mondatának járó díját is ő nyerte a görög Literature irodalmi újságtól.
Valami kiveszett a világból. Ez adja Krasznahorkai munkásságának alaphangját. A Sátántangó helyszíne egy hanyatlásnak indult telep, ahol semmittevésükben, várakozásukban az emberek is egyre inkább hanyatlanak, egymásban sem bízhatnak. Az ellenállás melankóliája a semmi közepén, egy alföldi kisvárosban játszódik (érdekességképp elárulhatjuk, a filmet Baján forgatták), ahova vándorcirkusz érkezik. Az attrakciók hatására az emberek egymás ellen fordulnak, felbomlik a rend, helyét a diktatúra veszi át. A Seiobo járt odalent minden fejezete egy-egy műalkotás köré épül, elemi hatást gyakorolnak a kötet szereplőire, csodálják őket, révületbe esnek tőlük. Ám a reménytelenség, elsilányulás ide is beférkőzik: felmerül a kérdés, van-e még szüksége a jelenvaló világnak műalkotásokra, s az általuk nyújtott megfoghatatlan birodalomra? Egyáltalán – szépségre? „Olyan világból jön, ahol az örök éhség az úr, ezért aztán az ő esetében a tény, hogy vadászik, azt jelenti, hogy részt vesz az általános vadászatban, (...) a vadászat kimeríthetetlenségében áll tehát ő maga is, oda van kényszerítve a célba, hogy vadásszon, mert így és csak ezen a módon juthat táplálékához ebben az örök éhségben, az univerzális, a mindenkire kiterjedő, kötelező vadászatban tehát” (Seiobo járt odalent)
Nem véletlen, hogy a Krasznahorkai László által megteremtett világokban az otthontalanság érzése az alapélmény. A szerző Márait idéző hévvel vall egy interjúban arról, hogy a magaskultúra mára kiveszett – új korszak kezdődött, melyben Van Gogh képeit kulcstartókon árusítják, Homéroszból pedig képregény lett.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. januári számában)