Faludy Györgynél aligha tudott magyar költő szebben írni szerelemről és érzékiségről.
A kétezres évek elején járok gondolatban, a zsúfolásig tele Bulgakov kávézóban ülök az első asztalnál, kikerekedett szemmel hallgatom a Költőt. Először találkozom vele személyesen.
Most is fel tudom idézni magam előtt a huncut csillogást szemében, amely csak egészen fiatalokra jellemző.
Kalotaszeg környékén araszol a nyári kánikulában a szerelvény. Minden vonatút egy vers, az ütemhatárokat kitöltik az emlékezés és a jelen versképei, a párhuzamos síneken robogva strófákká híznak.
Napok óta nem tudom kiverni a fejemből az alábbi Faludy-versképet:
mezítlen balettáncosok
szaladgálnak az ínyemen
üvegcipőben;
Faludy Györgynél aligha tudott magyar költő szebben írni szerelemről és érzékiségről.
A kétezres évek elején járok gondolatban, a zsúfolásig tele Bulgakov kávézóban ülök az első asztalnál, kikerekedett szemmel hallgatom a Költőt. Először találkozom vele személyesen.
Most is fel tudom idézni magam előtt a huncut csillogást szemében, amely csak egészen fiatalokra jellemző. Az idő megtöri ezt a fényt, az élettel kötött kompromisszumok elaltatják bennünk a gyermeket, és ha meghal a gyermek, elpusztul a költő is. Akkor öregszünk meg, amikor már nem hiszünk a szerelemben és a játékban, és amikor ügyefogyott, buta elfoglaltságnak tartjuk a versolvasást. Keserű, aszott gyümölccsé válunk, hátbántalmakról, reumáról cserélünk eszmét a falusi kispadon, irigykedve szidjuk a romlott erkölcsű ifjúságot. Faludy mindig a fiatalabbak társaságát kereste, és nem akart cseverészni a reumáról, bizonyára hihetett abban, a költő sose öregszik meg.
A művein keresztül ismertem meg behatóbban az antik irodalmat, Villont és Heinét. Csodáltam, már-már bálványoztam műveltségét, nyitott szellemét, költői nyelvének erejét.
Versei rádöbbentettek arra is, szerelem és költészet egy tőről fakadó kegyelmi állapotok. Amikor jó verset olvasunk, akár szerelmesünk karjában, eksztatikus és kivételes pillanatot élünk át.
Az önzés önzetlenséggé válik költészetben és szerelemben egyaránt. A költő az olvasóval, a szerelmes ember a szerelmével önzetlen. E nélkül nem érdemes sem élni, sem irodalmat művelni. A megalkuvó irodalom érdekeket szolgál, a valódi az olvasót.
A vonat robog Bánffyhunyad felé. Pillanatig mintha lebegő hajkoronája rajzolódna ki a türkiz ég felhőkárpitjából. Velem szemben vastag Margot ül, incselkedik a kalauzzal.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. augusztusi számában)