Mátyus Attila | 14×14

Mátyus Attila 2020. július 23., 21:19

nem a kő az ami fontos elporladt szavak
rigmusaiban botladozó lábú őseink között kutatva
kihányja magából az emlékezet a kor emészthetetlen maradékát
s nekünk csak ez marad mint régészek lapátján
a kockázáshoz használt birkacsont bevésett megkopott pöttyeivel
mit csúcsára dob egyszer majd az Isten

Kaliczka Patrícia: Jövőbe tekintő delphoi férfi (olaj, vászon, 110 × 100 cm, 2016–2017)

keresni a vers – kötőszövetét – mit nem talált
annyi fékevesztett abszurd század groteszkbe hajló
fintoraként a költők garmadája vagy hitte azt
meglelte mégis talmi fény volt csupán
és elenyészett új szelekben a vitorlák dagadása
nem a kő az ami fontos elporladt szavak
rigmusaiban botladozó lábú őseink között kutatva
kihányja magából az emlékezet a kor emészthetetlen maradékát
s nekünk csak ez marad mint régészek lapátján
a kockázáshoz használt birkacsont bevésett megkopott pöttyeivel
mit csúcsára dob egyszer majd az Isten
a habarcs üzenetét kell keresni minden szétmállott
faltövében melyben elrejtve ott van az igazság
beleizzadt sós váladéka mint maga a vér

eddig senki meg írni úgy ahogy
nem tudta mint mi tudjuk megírni
szabadon ha úgy akarjuk levetve minden
göncét a ránk tukmált hagyománynak fej-hajtva mégis
azok előtt kik voltak és lesznek
szabadságunk korlátait ismerve tudva de soha
nem békülve azzal hogy itt a határ
átszökni lógni csempészni egyre többet belőle
mert így tettek ők is egykoron kiket
őrszemül holtukban citálnak önkoronázó cerberus tekintetűek
kik úgysem értik soha dalunk soha
nevetni kell táncolni kell ének kell
fütyülni új melódiákat játszani a szavak tengerén
kék ég alatt kék angyal szárnyak

azt mondták nem lehet – mégis igen –
a Föld tányérsága nem változott őrizzük tovább
mint a Nap is felkel majd lenyugszik
hiába taposták arcába a Holdnak lábnyomaikat a bátrak
gondolatkalitkákban raboskodunk mindannyin kiknek értelme eszmél
s többre másra vágyva keringünk mint lámpafénybe
részegült éji bogár új tüzek körül
megperzselt szárnyakkal lehullva de felszállva ismét
a kibeszélhetetlent akarjuk megmutatni szavakba szőni a múlt
jelen s jövendő belénk révült ujjlenyomatát mint pókfonál
feszül mibennünk acélhúrjain rebben csillan a napfény
holdarcú népek jöttek keletről táncos lovakkal
felkavarták a római romokra rakodott ezerévnyi port
s ők még emlékeztek az ősök nyelvére

– most – mikor elemeire hull és újjá
kikiáltott megváltók hirdetik Afrika szavannáitól a Góbi
végtelen homok tengeréig ősi hazugságaik arról
hogy jó az ember és a ráció győzedelmes
hazug és hitszegő mind ki szemlesütve hallgat
jajongjatok a kiirtott erdők után sírjátok égre
könnyeitek a gyárak mélyén raboskodó megtévesztett milliókért
a kitaszítottakért kik mindenütt kegyelem-kenyérért könyörögnek
barlangok mélyén élünk hazugság minden lámpafény
napnak kikiáltott szánalmas pislogások vakítják vakká
vált szemünk egykor tiszta és igaz tükreit
egy az Isten és egy az ember
tehetetlen fájdalmainkban vagyunk mind mi egyek
ez a közös lét alapvetése semmi más

épül az elaggott romok düledező tornyai közt
valami új soha nem látott dolog
nem hatalmasságok és erő hanem a gyengék kiszolgáltatottak
új-szövetsége kovácsolódik a könyörtelenség kalapács ütései alatt
a szívek azonos dobbanása a szülő anyák sikolyai
tarthatják össze a kények szerint szabdalt határokon
át meg átsuhanó egymásra ismerés döbbenetét
te is csak egy vagy az áldozatok közül testvér
a rend olajozott gépei fog-csikorogva lassan megállnak
a káosz virágai kibomlanak kontinensen és tengereken át
szétverve minden reményt és hiú magunkban bízást
illúzióik halottak halmain rohadnak és a megtévesztett ártatlanok
foszló tetemei kiáltják az égre nincs igazságotok
legyetek hát átkozottak Mammon arany papjai

feszülő indulatban a lírát pengető kacska kéz
mit tehet hallgasson reménytelen hisz nincs ki hallja
pusztába kiáltott szavát mégis szól kiállt
mert szólni kell kiáltani míg bírja a nyelv
bírja a torok a tüdő hörgői bár megrepednek
akkor is sikoltani a kínt mit nem tudnak elmondani
csak az áldva átkozott kiválasztott lángoló szeműek
Temenosz templomának utolsó magára hagyott papjai
a szentliget fái közt bolyongó számkivetettek rongyos hada
készülődik az utolsó próbáltatásra mint a kamikázék
hordozzák homlokukon a felkelő nap jelét
jaj milyen kevés az ki érti mit jelentenek
évezredek szívünkbe karcolt letisztult gyöngy hieroglifái
mit súg a szél a tenger a vakok érintése

menni előre és vinni éjsötétbe reménytelt világosságot
nem a fény az amire vágyom oh tévelygő
világ mennyi becsapott lélek keresi kutatja
s véli megtalálta a lét fundamentumát mire vágyott
de hazugság az cirkuszi bohócok álarca
mögött rejtőző szenvedés fehérre festett sírboltok
végtelen sora jelzi tévedéseink könyörtelen valóságát
s fekete minden a fények kialszanak tűz sem lobog
a reménytelenség és csüggedés óceánja fölött a rémület felhői
alatt keringnek a remény és igazság utolsó albatroszai
mit sem törődve a készülő vihar fékevesztett
rémületével szárnyalnak egyre följebb hogy lássák
repülésük azok kik még meg nem vakított
a fény hazugsága milyen kevesen vannak ők

mindig ez a munka mesteremberek Parnasszus napszámosai
jöjjön bármilyen felfuvalkodott önmagát újnak nevező
s pengessen új dallamokat miken ámul igézetében a tömeg
miből nincs kéz mely gyúrja formázza égesse többé
tűzben megpróbált edényeket hogy befogadják
a világosság igéit csak a massza van hideg és nedves
nyúlós képlékeny massza mi úgy hajlik
mindig arra merre kívánják tőle az erősek
nekik igen nekik nekik kell játszani
mégis újra és újra ugyan azt miről lehet
hisszük biztosan nem volt még mi előttünk
pedig tudjuk hogy ugyanezt hitték magukról
mindig őseink de más kor és más szó
és más cselekedet az mi a miénk

kérges szívekre kenni balzsamos hitét a lét
ámulatba ejtő szépségeinek a szerelem oltárára dobott
kitépett szívünktől a halk esti neszekbe burkolt
bogárpercegésig a tenger morajló hullámaitól a nyári szellők
búzamezőkön végig rohanó selyem érintéséig mind
mind az élet fenséges csodáját harsogják nekünk
kiknek van szemünk látni és fülünk hallani
azt mit kell hogy lásson minden ember
halljon minden gyermek már az anya méhben
s úgy szülessen erre a világra tudja mi az
miért jött miért él és hal meg egyszer
az út nem kijelölt ösvények kusza szövevénye
mik visznek valahová vagy tőle távol véletlenül
minden oly egyenes mint röppenő nyílhegyén a napfény

folyton kutatott meg nem lelt Attila
semmit mondják majd gyakran a mindig kétkedők
nekik ez a dolguk csak ezt tanulták
hát tegyék s higgyék az önnön igazuk
de kik egyszer magukban fogadják
kiknek van hozzá mersze új utakra
nem rest a lábuk és nem félik az ismeretlent
a legtávolabbi még nem látott tartományt
akarják bejárni megmutatni mit ott találhat
a bátor utazó azoknak szólt a vers mindig
nem a szépség a nyelvi lelemény kényes
cifra gönceibe burkolt szavak azok mik
ólomsúllyal ránk nehezülnek csak egyszerű köznapi
igék a lélek magányának kibuggyanó lúdbőrző hangjai

koporsójának melyben majd mi is alusszuk egyszer
harcaink után a talán kiérdemelt pihenést a költő
saját lelkében fát nevel hogy abban temessék el
mondják majd milyen szép is ez a hasonlat
önön koporsónkat neveljük égig növekvő fáink
anyagában persze van kinek ez csak álom
abból a fából bitót faragnak az ácsok vagy
keresztet ha éppen ezt akarja a publikum
mert megmérettetik majd minden és ki könnyű
az süllyed el s ki nehéz mint a sár
miből Isten gyúrta egykor önnön képére
legszebb teremtményét az léphet túl csak a próbán
mert ereje tökéletes ha a földbe visszafordul
verum, sine mendatio, certum et verissimum

örök álmunk ha lesz ki emlékezik
arra mi volt mik voltunk mit tettünk
nem több nem kevesebb mint a teremtés
isten titkának tudóiként szavakból alkotni újjá
jobbá e számkivetett lassan halódó mostani világot
melyből új születik majd mert minden
halál átjáró kapu valami új élet felé
körforgás anyag erők és szellem végtelen ölelkezése
persze mind ez csak a látszat a felszín fodrozódás
mint vízgyűrűk a tóba dobott kő kőrül
mik eltakarják a lét e legősibb mélységes titkát
mit évezredeken át őriztek templomok mélyén a tudók
és megismerhették a bátrak kik nem féltek belépni
a szentély rejtekébe hogy önnön tükörképükkel szembesüljenek

halkan elmotyogja fogai közt szűrve szavunk
egy kíváncsi lélek kit hajt valami ősi vágy
igen a szabadság soha meg nem élt
álma melyért annyi vér kiontatott egykoron
s melyet úgy hazudnak most teljes és tökéletes
a rabszolgák hada pedig hiszi fenntartsa kényszer nélkül
jámbor baromként ha kell vágóhídra mennek érte
de nap mint nap áldoznak oltárán tudatlan
a legtökéletesebb börtön az ha a fogva tartott
maga sem tudja rabsága tényét okát mikéntjét
és nem kérdi miért vannak itt-ott a rácsok
csak teszi a dolgát és úgy hiszi szabad
előtte is nyitva a lehetőség hogy azzá váljon
akiket irigyel csodál kik saját börtönőrei

talán megérti megérte minden mi munkánk barátaim
ha csak egy is közülük végre eszmél és levetve
rabsága kötelékeit kiszáll tenger fájdalma ellen
legyetek hát új Leonidászok mert élni csak ezért
csak így érdemes bátran ha kell vállalni mindent
az igazságért amely az egyetlen mi megszabadít
és valóban azzá tesz minket amiért születtünk
istennek képére hogy tudjuk mi jó s mi rossz
legyetek ha kell Michelangelo utolsó szobra
tudva a vésőnyoma soha nem lesz végleges
a nagy munka befejezetlen marad mindörökre
de minden dolog az egyből származik s hozzá visszatér
s e perctől fogva előled kitér minden sötétség
sic mundus creatus est és új fajtát dajkál majd a föld.

(Karantének)

{K1}