A Loyal Az elátkozott part I. című, második albumának nyitánya, az Akinek igaza van átkötő gitárriffestül, orgonaszőnyegestül, lebegős verzéstül és mindenestül lehetne bármelyik Deep Purple, Rainbow vagy Whitesnake lemez indítása a hőskorból. Ez hamisítatlan, klasszikus, dögös rockzene, annyi progresszív elemmel, amennyi az egyszeri hallgatónak is átélhető önfeledt bólogatás közben.
Zenékkel ismerkedve sokszor nem várunk megdöbbentő újdonságot, fölkavaró mondanivalót, akrobatikus tempóváltások és szokatlan akkordmenetek légióit. Megesik, hogy elég, ha jólesően ismerős egy világ. A Loyal Az elátkozott part I. című, második (már amennyiben az első demót is teljes értékű lemeznek tekintjük) albumának nyitánya, az Akinek igaza van átkötő gitárriffestül, orgonaszőnyegestül, lebegős verzéstül és mindenestül lehetne bármelyik Deep Purple, Rainbow vagy Whitesnake lemez indítása a hőskorból. Ez hamisítatlan, klasszikus, dögös rockzene, annyi progresszív elemmel, amennyi az egyszeri hallgatónak is átélhető önfeledt bólogatás közben. Ha a Sósav című második tételben még jobban ellazulnának, elmehetne a dolog valami Stevie Ray Vaughan-féle bluesrock felé is (Hobo Blues Band feldolgozást is szoktak játszani amúgy).
A Nő alakú űrben némi space-rockos atmoszférát kóstolgatnak a refrénnel és az elszállós kiállásokkal, jól is áll nekik, de a verzékkel határozottan visszalépdelnek az ismert csapásra.
(Farkas Wellmann Endre jegyzete a Nő alakú űr szövegéről: A veszteségek otthonos szabadsága )
Az Egyéjszakás kalandban végre megszólal a refrénben a rég várt, szólistával felelgető összzenekari csordavokál is, illetve a frontember Baricz Gergő is humorizál kicsit a hangjával az általánosnak tekinthető „angol rock akcentus” (lásd még a magyar rocktörténet során lenyelt mássalhangzók gyűjteményét) mellett. Nyilván jó zenéket hallgat, vagyis jó példaképei vannak, akár az egész együttesnek. Márpedig a hard rocknak-metálnak olyan legendái vannak, mint Ian Gillan, Ronnie James Dio, David Coverdale vagy itthon Rudán Joe. De hát Deák Bill Gyulát (akitől Baricz időnként elénekli a Hosszúlábú asszonyt) sem azért szeretjük, mert Montágh Imrétől tanulta a szépkiejtést. Baricz frontemberként majd szépen beleérik abba, ami tényleg jól áll neki. Érdekes mód a hetedik, albumzáró Belzebúbban (mekkora zseniális, mocskos, stoneres gitárriffje van!) még a britpopos nyújtásai is tetszenek – vagy ebben a számban érzi különösen otthon magát, vagy eddigre szoktam meg a hangját. Mindenesetre a lelkesedés megvan, a hang meg majd karcosodik szépen idővel, ahogy kell.
Ezt a zenét nyilván a biztos ritmusszekció és a dögös gitártémák viszik el a hátukon, a néhol hammondosra vett szintetizátor csak színesít, tömör szőnyeggel vagy finom fátyollal gazdagítja a hangzást – kaphatna jócskán több szerepet is, akár csak a kórusok a refrénekben (első demójukon, a 0km-en picit hangsúlyosabb is volt). Az első és utolsó nóta, az említett Akinek igaza van, illetve a Belzebúb abszolút slágergyanús, míg a lírai Fall and Rise eleinte kicsit töltelékdalnak tűnik, de mikor felpörög, a lendület megmenti.
Összességében Az elátkozott part jó anyag, jól is szól, dögös hard rockra szükségünk lesz, amíg világ a világ. Hét számos terjedelme (alig 30 perces az egész) viszont nagylemeznek csekélyke: tudom én, hogy a rakendrollt nem kilóra mérik, de azért illett volna legalább 10 dallal előrukkolni.
A dalszövegekben különösebb esemény nem történik, ahogy a zenekarok többségénél, a szavak és betűk itt is csak azért képezik a zene részét, mert végig sallalázni túl unalmas volna – pedig azon a bizonyos első demón egész vitriolos, punkos szövegek is előfordultak, például a sötét és cinikus Káeurópa. Talán a Loyal arany középútja valahol a 0km és Az elátkozott part I. között lenne, de az is lehet, hogy legközelebb valami teljesen elborult, progresszív rockos anyaggal lepnek meg minket. Tudásból-tehetségből kitelik: kíváncsian várjuk a folytatást.
Loyal Apple's Club: Az elátkozott part I. 2020
A teljes album itt érhető el: Az elátkozott part
