Csak a reggel józanító,
csak az este boldog itt, hol
jobban nyugszik éjjelente
vér a testben, test a térben,
jobban nyugszik, úgy teázgat,
mintha mi sem, az is semmi,
kicsentük az öröklétből
történetünk, alig, alig,
fényeskedjék neked jobban.
Átkozott sóhaj
Gyere, nézd, mit kaptam, mit láttam ott,
és vittem őt is, hová látni voltam,
és egyetlen felhőben hallgatott,
esővel hullt a kéz, a könny, a sóval,
körül nehéz, lehajló illatok,
a Nappal jött az ég fehére, fénye
nem volt több egy árva fénynél, azok
mesélő csillagoknak ünnepélye,
majd átkarolt, s a kéz fején a vér
hűvös kutakból áramolt, iránya
rózsa volt, és délibáb, a borús ég
kiváló cseppje volt, mi visszatér,
és újra száll, és annyi, annyi bánat –
átkozott óhaj, hej, hogy szomorú légy.
Teázgatunk, mégis alig
A széllel jött. Ment is azzal,
nézz utána irgalommal,
nem is száll, de nem pihenhet,
mellékes a gondolatban,
jól éreztük: hideg hely ez,
magunkat is, porig fáztunk,
meleg elmúl, hideg elmúl,
világé is így múlik el,
így dicsőség, úgy teázunk,
ha már kövér, legyen hattyú.
Csak a reggel józanító,
csak az este boldog itt, hol
jobban nyugszik éjjelente
vér a testben, test a térben,
jobban nyugszik, úgy teázgat,
mintha mi sem, az is semmi,
kicsentük az öröklétből
történetünk, alig, alig,
fényeskedjék neked jobban.
Ha a széle idetoldva,
két pogány közt, egy lépéssel,
csók a semmi, vágy a csókból,
egy csónakban lenne helyünk,
jó is lenne, talán szép is,
hol kiszállnék, hol teázunk,
mintha mi sem, mégis, mégis.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 1-i számában.)