Hogy hol ismertem meg Évikét, ma már nem tudom. De hát, a virágnak megtiltani… egyszer csak azon kaptam magam, hogy mi ketten, kéz a kézben, fent üldögélünk a sziklás Sashegyoldalon. A buszmegállóban találkoztunk, a Sion lépcső alatt, ahol senki sem láthatott. Őt kiközösítette volna a családja, s én sem rendezhettem volna tovább a házibulikat.
Az, hogy a hegyen, pontatlan megfogalmazás. Az én hegyem legfeljebb dombocska. Kopár sziklafal, Kelenföld felett.
A történet viszont, amit elmesélek, pontos, ezért kezeskedem. Most is csak azért töröm magam, hogy ne csak pontos, hanem – ha lehet – szép is legyen.
Olyan, mint Évike, a tizenéves kamasz lány, akivel fent sétálunk a hegyen. Alattunk fortyognak az ötvenes évek. Az átkos, ahogy most utólag nevezi a nép. Akkor a békevilág, ami a nyakunkba szakadt. És benne két tábor: a vesztesek és a győztesek.
Mi ketten pedig enyhén szólva nem ugyanabba a táborba tartoztunk. A hozzám tartozókat meghurcolták, kitelepítették, a nép ellenségének nevezte ki az új, a győztes hatalom. Évike családjának viszont emeletes ház épült a mi gazlepte teniszpályánk felett.
Az ávósház, a környéken csak így emlegetjük. Lakói katonák. Félelmetes, egyenruhás emberek. Halálos ellenségeink, szemben velünk, a pálya másik oldalán.
Hogy honnan vettük a bátorságot, nem tudom. De mi, a levitézlett uralkodó osztályok csemetéi fellázadtunk: házibulikat rendeztünk a pálya árnyékában, az ávósház alatt. Évike az emeletről bámulhatta a Karády Katalin sanzonjára lépegető deklasszált elemeket. A bulit, ahova őt, az ávóslánykát nem hívta meg senki sem.
Nem is engedték volna. A felnőttek az ablakban könyökölve figyelték a halálra ítélt társadalmi osztály utolsó vonaglásait. A mi apáinkat pedig elemésztették a fogolytáborok.
*
Hogy hol ismertem meg Évikét, ma már nem tudom. De hát, a virágnak megtiltani… egyszer csak azon kaptam magam, hogy mi ketten, kéz a kézben, fent üldögélünk a sziklás Sashegyoldalon.
A buszmegállóban találkoztunk, a Sion lépcső alatt, ahol senki sem láthatott. Őt kiközösítette volna a családja, s én sem rendezhettem volna tovább a házibulikat.
Némán bandukoltunk a domb bejáratáig, és csak fent tettem Évike vállára a kezem. A leánykökörcsinek között lágy, sima volt a gyep, ott ültünk le, mindig ugyanott, ezen a talpalatnyi helyen.
Tavasszal virágba borultak a mandulafák. Később orgonaillat gomolygott a hegyen. Az ezüstpihés leánykökörcsinnek nem volt ilyen hivalkodó illata. Csendben vártunk, mire óvatosan kinyitotta a húsos, lila szirmokat.
Nem beszéltünk sokat. Éva egyetlenegyszer sem mondta ki, hogy jó így velem. Néztük a zúgó várost a lábunk alatt. Az apácazárdát, ahova a légitámadások alatt rohantak fel a régiek. Apácákról akkor hallott először Évike. Olyanok, kérdezte, mint a pingvinek?
Este a Citadellát bíborpirosra festette a nap. Végig, a látóhatár peremén, a Duna sötét vize csillogott. Nem emlékszem, hogy mikor csókoltam meg először. Kuporogtunk, kéz a kézben, amíg csak koromfeketébe borultak a dombok Gödöllő felett.
Alattunk ez az ismerős világ, amiben sehogyan sem találtam a helyem. A Sion lépcső és a buszmegálló. A csend. A félelem.
*
Elmúlt egy fél évszázad is, mire most mindez eszembe jutott. Bejártam a világot, dolgoztam, tanítottam három kontinensen. Volt két feleségem, felneveltem négy gyereket.
Most pedig újra itt, a teniszpálya körül tologatom a kerekes kocsimat. Nem ismer senki, a régi családok Amerikába tették át a székhelyüket. A helyükbe újgazdagok települtek, akik emeletes épületeket emelnek az üvegverandás hétvégi házak helyén.
Testvéröcsém kísér ezeken a kötelező sétautakon. A villanypóznákon kárognak a varjak. Nincsenek már vesztesek és győztesek. Luxusjárgányaikból integetnek az újgazdagok.
Egy idő óta vén vizslát sétáltat egy asszony a régi teniszpálya körül.
– Ez ki? – kérdezem öcsémet.
– Ez? – csodálkozik. – Azt hittem, tudod.
Mert hogy ez a fiatal nő az Évike lánya. Dél-Amerikában éltem, amikor itt, fölöttünk, talán éppen az én nagyfiammal egy időben megszületett.
– Az édesanyja – meséli öcsém – Rákospalotára költözött. Ő pedig itt él, az ávósházban, a pálya felett. Évike könyvtáros, hacsak nem nyugdíjas azóta ő is. Öcsémnek mindenről tudomása van.
A vén vizsla is régi ismerőse.
– Szerbusz, Sanyi bácsi! – köszön ránk az Évike lánya.
– Tudod, hogy ez ki? – öcsém rám mutat.
Nézzük egymást. Barna mosolygós lány. Olyan, mint amilyen valaha Évike volt.
– Ő hogy van? – kérdezem.
– Tud magáról! – feleli a lány.
Már elmesélte, hogy mi itt az utcában a buszmegálló és a zárda között nap mint nap találkozunk.
Hívja a kutyát, a vén vizsla nyugtalan.
– A lányom lehetne! – mondom öcsémnek.
Hát igen. Az én fiaim Amerikában élnek. Elmúlik egy év is, mire valamelyikük meglátogat. Marad egy régi pálya, egy emeletes épület. Az ávósház. Vesztesek meg győztesek. Egy kis domb Budán, Kelenföld felett.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 10-i számában.)