Toót-Holló Tamással, a Mi magunk című tanulmánykötet szerkesztőjével Kovács katáng Ferenc beszélgetett az Olvasat.hu oldalon.
– Oslói megismerkedésünk óta nem hagy nyugodni a gondolat: szeretném megismerni Toót-Holló Tamás irodalmi munkásságát, s ezen keresztül gondolatait s azok mozgatórugóit. Eltelt annyi idő, hogy már számot is kellene adnom erről, de bárhogy igyekszem, bármely írásába vetem bele magamat, mindig beletörik a bicskám. Egyes szerzőkhöz fel kell nőni, érettnek, felkészültnek kell lenni a befogadásukhoz.
Legutóbb egy olyan kötet felé sodort a jó sors, amelynek Szondi György társaságában „csak” a társszerkesztője vagy, általa mégis közelebb jutottam gondolatvilágodhoz. Mesélj, kérlek, a Mi magunk – Magyar identitás, magyar tradíció című tanulmánykötet létrejöttének körülményeiről!
– Bár a prózarovat gazdájaként a Napút folyóiratot folyamatosan szerkesztem, most először kínálkozott lehetőség, hogy egy teljes szám vendégszerkesztője legyek – s Szondi György felajánlásának hála, magát a tematikát is én határozhassam meg. Az első gondolat mindig a legjobb: ezért aztán nem is tágítottam attól, hogy ez a tematikus szám a magyar identitás, a magyar tradíció éltetőerejéről szóljon, minél több tudományterület és művészeti terület képviselőinek hozzászólásaival gazdagítva. Gyuri szabad kezet adott a szervezéshez, s társszerkesztőként a maga kapcsolati hálóját is szépen megrezegtette. Együtt erősebbek voltunk – s ezt a gondolatot rögtön a Napút híres jelmondatával szeretném kiegészíteni, utalva arra, hogy egyedül együtt jobb. Csapatot kell alkotni, s ezzel csapategységet kell felmutatni. Egymással szellemi szövetségben – de egymáshoz képest mindig szabadon, sokféleképpen közelítve meg ugyanazt a témát. Ez a szellemi szövetség szerintem az értékkonzervativizmus eszmeisége volt – aminek a képviselete manapság már szinte forradalmi cselekedetnek számít. A kötet így a szellemi jobboldal markáns seregszemléjévé nőtte ki magát – a jobboldaliság szinte már néppárti értelmezése szerint is. A nemzeti liberalizmustól a keresztény-konzervatív ideológiáig, a filozófiai tradicionalizmusig terjedt a skála: hangütésében pedig az éteri szellemű megnyilvánulásoktól egészen a radikálisan nemzetféltő hangok artikulálásáig. A könyv vállaltan annak örökébe kívánt lépni, amit annak idején a Szekfű Gyula szerkesztette híres tanulmánykötet teremtett meg: mi is egy világválság korszakában próbáltunk érvényes szellemi jelzőfényeket gyújtani a magyar megmaradás akarategységében velünk együtt gondolkodó szellemi szövetségeseinknek. Létrejöttéhez még hozzátartozik: ez abban az értelemben is unikális vállalkozás lett, hogy az üzeneteinket egyszerre három kommunikációs csatornán juttatjuk el olvasónkhoz. A történet a Napút tematikus számának megjelenésével indult, ezt követte aztán a folyóiratban publikált anyagok bővített kiadása a tanulmánykötetben, s mindezek az anyagok azóta már folyamatosan jelen vannak, pozíciót foglalnak az internetes térben is: hiszen azóta már a Napútonline.hu felületén elérhetővé vált – és egyre bővül is – a folyóiratszám és a tanulmánykötet még inkább bővített, folyamatosan kiegészülő kiadása: a Magyar önazonosságtár.
– Részese voltál a Magyarságkutató Intézet Úri utcai kis előadójában tartott kerekasztal-beszélgetésnek, ahol Elmer István író irányítása mellett Babucs Zoltán hadtörténész, Szentmártoni Szabó Géza irodalomtörténész és Köő Artúr történész volt a partnered. Összefoglalnád, milyen irányban haladt ez a minikonferencia? Online adásban sokan követték, az interneten azóta is megtekinthető.
– A beszélgetőtársaimmal közös volt bennünk az aggodalom a kultúra értekeinek, a magyar identitásnak a sorsa iránt. Osztoztunk abban a felismerésben, hogy ez a kötet egy aggasztóan barbár konzumkulturális korszak eljövetelétől fenyegetve bír különleges jelentőséggel. Néhányan – s én magam is így tettem – ezt a veszélyérzetet összekapcsoltuk a világban zajló anarcholiberális Antifa-mozgalmak a múltat mindenestül eltörölni kívánó, amúgy ősrégi, a mi tájainkon még a kommunista időkre visszavezethető internacionalizmusával. Szót emelve az ősi tradíciók, és egyáltalán: a normalitás világrendje, a nemzetek Európája mellett. A kerekasztal-beszélgetés résztvevőinek összeválogatása számomra egyébként azért is volt érdekes, mert, ahogy ez a sajtóban megjelent híradásokból is kitűnt, érezhetően ki-ki máshová tette a hangsúlyokat, amikor arról szólt, hogy éppen mit részesítene kiemelt figyelemben, milyen értékeket vonna rendkívüli védelem alá – de még az is érezhető volt, hogy ki az, aki saját nézeteit aktuálpolitikai dimenziókba helyezi, s ki az, aki a kultúra világát az aktuális kormányzati kurzusoktól függetlenül megítélendő szférának tekinti. Izgalmas szellemi kavalkád volt hallani, ki miképpen érvel a keresztény-konzervatív hagyomány, az antik kultúra s az ősi magyar hitvilág szerves műveltsége mellett, amikor a magyar önazonosság tudatát akarja behatárolni vagy éppen kitágítani. Nekem, a kötet szerkesztőjeként, különösen felvillanyozó volt átélni, hogy gyakorlatilag bármilyen felvetés vagy témajavaslat hangzott el a nemzeti összetartozás identitásalapú megerősítésére, fogadatlan reklámemberként azonnal szóba tudtam hozni, a kötet mely tanulmányában ki ír ennek a gondolatnak jegyében, például a magyar sportsikerekről, a győztes magyar csatákról, a magyar regöscserkészek táborairól.
– Érdemes a kötet címéről, a Mi magunkról is szólni. Mifelénk, Nyíregyházán, Czine Mihály, Váci, Ratkó, Sipkay Barna életterében, rövidebben úgy mondanánk: MINK. Kérlek, adj magyarázatot a címválasztásra!
– Ezen ne múljon, felőlem is mondhatjuk így. Annál is inkább, mert őszintén hiszek a tájnyelvek nemzetmegtartó erejében. Ebből családilag sem engedünk: szombathelyi feleségem bármikor vissza tud váltani a „vazsi” nyelvjárás hangjaira, ahogyan Ózd szülötteként én is bármikor kész vagyok boldogan artikulálni a palócosan ajakréses „a” magánhangzókat. De komolyra fordítva a szót: a kötet címéről szólva azt szeretném kiemelni, amit előszavában is írtam. Hogy a „mi magunk” gondolata elvben megengedhetne akár olyan értelmezést is, amely nemzeti önsajnálatba torkollik, s azon kesereghetne, mennyire magunkra maradtunk itt, a Kárpát-medencében, a számunkra idegen népek tengerében. De ilyesmiről itt szó sincsen. Nem vagyunk magányosak, hiszen itt van dolgunk és történelmi küldetésünk – sőt, ennek a szellemi csapategységnek a felmutatása az én szememben eredendően is a lehető legtávolabb áll minden kesergéstől. Nem véletlen tehát, hogy a tematikus lapszám egyik rovatcíme Harcmező. Ez ugyanis egy büszke, állhatatos, s ha kell, harcos kiállás a részünkről egy olyan sorsfeladat elől, amelyet csak mi magunk végezhetünk el. Mert ez ránk, csak ránk van méretezve. Nekünk, csak nekünk van rendelve. S ennek a feladatnak az elvégzésére csak mi magunkat ajánlhatjuk fel. De nem keserűen, hanem elszánt lelkesedéssel. Annak közös örömével, hogy egyedül együtt jobb.
A teljes interjú az Olvasat oldalán olvasható.