A Musza Dagh musical egy száz évvel ezelőtti történetet dolgoz fel. 1915 áprilisában ötezer örmény menekült a törökök tisztogatása elől Gabriel Bagradjan vezetésével Musza Dagh hegyére. Mintegy negyven napon át tartottak ki, míg tartalékaik el nem fogytak. A történetet Franz Werfel írta meg A Musza Dagh negyven napja című regényében, melyből film is készült azóta.
Az idei Jelen/Lét nemzetiségi színházi fesztivál záró programja a sokak által várt Hotel Yereván című örmény vígjáték lett volna – az összes jegy elkelt. Hogy milyen lett volna az az előadás, nem tudjuk. Valószínűleg nem játszották volna szívből a színészek, hiszen Azerbajdzsán és Örményország újabb háborújában szeptember 27-e óta több mint ötszáz ember vesztette életét. Az utolsó pillanatban cserélték le az előadást a Musza Dagh musicalre.
Az Urartu Örmény Színház határozatlan ideig nem játszik vidám darabokat – derül ki a színház közleményéből.
A Musza Dagh musical egy száz évvel ezelőtti történetet dolgoz fel. 1915 áprilisában ötezer örmény menekült a törökök tisztogatása elől Gabriel Bagradjan vezetésével Musza Dagh hegyére. Mintegy negyven napon át tartottak ki, míg tartalékaik el nem fogytak. A történetet Franz Werfel írta meg A Musza Dagh negyven napja című regényében, melyből film is készült azóta. A fesztivál a Jelen/Lét névhez méltón váltott erre a programra, kifejezve a szolidaritást az örmény nemzetiséggel.
Az előadás visszafogottan zajlott, a történet jórésze csak a képzeletünkben jelenítette meg a borzalmakat. A nagymamák esti meséjét idézve ült ott a narrátor (Csizmadia Gabriella) és olvasta nekünk a régiek históriáját. Néha megjelentek a szereplők, de keveset beszéltek. Ezekről a tragédiákról nem is lehet. Legfeljebb elénekelni, kiénekelni magunkból a fájdalmakat. A háttérben azonban, elfojtottan, titkosan ott háborgott a múlt és a jelen tragédiája.
Ott ülve a néző visszatért abba a világba, ahol az óvóhelyek menedékében csak a mesék világa nyugtatta meg a gyerekeket, de a felnőtteket is. Csakhogy mit meséljenek azok, akiknek nincsenek szép, vidám történeteik? Akiknek múltja üldöztetéssel, félelemmel van tele? Az őseink minden tapasztalata átöröklődik a szavainkba, a vonásainkba, a génjeinkbe. Hogyan nyugtassuk meg a gyermekünket, ha nem látunk mást, csak azt, hogy ő sem lesz biztonságban soha. Hogy üldöztetése, otthontalansága örök?
Az énekek dallama könnyed, de hiába. A szövegek fájdalmát így is érezzük. A mesélő hangja is lágy, kedves és nincs direkt erőszak a színpadon, a harcot csak kellékek és táncosok jelzik. Minden szimbolikus. Mégis szinte halljuk a bombák robbanását, érezzük, ahogy megremeg a föld.
És látjuk a színészeken is, hogy habár jól játszanak, mégsem teljes szívvel, mert lelkük egy része máshol van, egy néppel együtt lobog, azokkal, akik veszélyben vannak most. Azt hisszük, a háború távol van már tőlünk, de mintha egyre közelítene.
Az előadás után a villamoson ülve, a város fényeit nézve az embernek a romok jutnak eszébe, hogy ha csak képeken is, de látta már rommá válva ezeket az utcákat, a Dunába zuhant hidakat. Ugye, megmarad a béke? Az emberekben növekvő feszültség rossz előjel, figyelmeztetés. Csak ne lépjük át a határt.