aztán már hahó, te elmúlt izgága fájó
már nem is tudom mim vagy
csak sejtem
összehajolt szavak keresztjévé váltunk
himnuszokká ringott el bennünk
elnémult világra kiáltott akkor
takarékra csavart izzó hallgatásunk.
Duhaj rezzenet
(a Csiszárhoz címzett nemzedék)
hahó, te elmúlt izgága fájó
már nem is tudom mim vagy
keresztbe fordított hitem avagy csak
lezárt szempilláimon erőt vett
kísértő emlékezet… álom-hámom
gúzsát kíméletlenül fölszúró pillanat
emlékszem vagy csak a mákony visz
tova a Kossuth nyárfa szegélyű
harsány kedélyét koccantó köveken
nem is érzek tán
sejtések fognak közre
nem tudom élek vagy csak hogy
emlékezem
beszélgettünk
az asztal fölött fények gurultak
tücsköt s bogarat kegyhelyre hordtunk
bújtattuk kémlelt veszélyek elől
az összekutyult kitagadott múltat
rémlik – no nemcsak –
hogy nem csak az de hogy
szóvesztés terhe alá gyűrt dolgokról pofáztunk folyton
lábujjhegyére ítélt suttogással
egy vesztébe rohanó istenverte kompon
zátonyok döfködte vizeken húztunk
határuk elmázolt ablakszirtekhez
próbára téve maradék ép eszét
kapkodta tekintetét a révész
leskelő horizonton rettegve
szanaszét
a „Csiszár” asztallapjain borostyánt táncoltak
fiók-fároszok szentJános-fényekkel teltek
billikomok voltak vagy csak egyre üres poharak
ajzott erek rettenetes dühös lávaszavakkal
csapkodtak hozzánk aztán a padlóra koppant
valamiféle irdatlan édes indulat.
valakik jöttek mindig
papírlapokra loptuk ki mindahányszor
lelkes öntudatlanságunk
hogy ki tudja merre s a csíksomlyói szűzmária
a mi édes hazánk hozzánk már úgy tapadt
mint ezeriziglen-kötelességként
belénk gyökerült kín-tapasztalat
aztán már hahó, te elmúlt izgága fájó
már nem is tudom mim vagy
csak sejtem
összehajolt szavak keresztjévé váltunk
himnuszokká ringott el bennünk
elnémult világra kiáltott akkor
takarékra csavart izzó hallgatásunk.
Kődallam vesztett szigeten
hull, aztán már csak szemerkél
beléndeksárga a felleg,
fű alatt sötét kujtorog,
s füllő avarba alél az emlék,
karcos a múló lét bora.
kenterbe vág a szisszenések
kondenzbe bugyolált öröksége,
tűnő a vagy és mar a sohasem.
mentedben, talán, egyszercsak elhullott
a lényeg, mit soha már
meg nem keresel, mert: miért?
selejtes mag lehetett – mondod
kiontott titkos vér a levéléren,
ősz a tél közeledtén, fulladtig
megszolgált, sárbatört...
térden kereslek-e vagy csak magam
egy dimenziótlan, dühödt valóban?
csak mondom, mormogom,
mint kit a menny már kitagadott,
s poklot jártamban nem adatott,
aki, csak pillanatra is, kézen fogott
volna az elburjánzott szigeten.
a Nap s a csillagok alatt már
csak a Derva vize vés a kövekbe
örökkön zengő dallamot...
.