nem is tudom, miért kell épp mindennekkiborulnia bűzös kübliként a rivaldán?csak mert hogy ázom itt kívül-bévül,s magába nyel az egykedv-óceán?
ahogy kivár még picit aztán összezárul,mimóza leszszárnyat növeszt és elrepül a déli domb fölöttvagy feneketlen tavakban bújik el
lehet ott vagyok vagy már nem iscsak porzó jégháton kiáltás szorult torokbizalom s jövőtől rettegés:duális halálosztagok…
pumpálják ma már – új technológia –vérünkbe a foncsorozott hemoglobintröhög a tükör no lám hajcsigáidon kívülhogy mást is láss ím papuskámereidben is már én bodorodom…
úgy látom hallom a világotahogyan rügyező ágakon kútostorok közén áthozzánk betörszügyig gázol a kertben illemtelenüls tán öldököl…
Utolsó fityingem is elköltöttemvettem dombot s madárcsicsergéstgyökerek termés-ígéretétricsajt és hegycsúcsig törő dallamot
állítsatok meg már valamit!kútmélyen kitelelt vízfodrok fuldokolnakúj tavasz új kikelet?telt bendők tuszkolta agymenésekönkoszorúzta istenek
két éve tart a járványpendül spontán a mandolinonkét éve ring a vártánnégy gyöngycseppkönny csillan egy pártánmiért hogy négyha két éve tart csak
a kettőt jobbra kettőt balra is csakéletben hagyott rémült szembogárpáregyenálcák mögül csupáncsakbelülre vetített eresztéksikolya széthullás szeleborzadály
kobaltpáncélokon tompul a hegypozdorjájává hull az igazinat feszítve a csendbordák ívén mint nagy madár megül
tudod akkor még nem igazáncsak fölkaptam a fejemmagányba ágyazott tetők lándzsáztákcsillagok milliárdjait a választani képtelenben
aj de hányan aj de sokszorvad kutyatej-levél adathordozónmind ott vagyunk aj leolvasatlanulferdén lefelé fejjel avagy...
s ceyloni habarékok ülnek be épp most
egy biodegenerált hiper-parlamentbe
dolgoznak
klónozott tekervények
pedig a tücskök éppúgy cirpeltek továbbemitt jajongott fű közül az énekamott a lauta üdvrivalgását hallották kiremekbe szabott honatyáks megbolondított földszínű népek
széttárt karjait az Úrel nem rejthetisutban a hatnapi szerszáms nyugodni nem tud mert minthamáglyára küldöttek siráma égne
veszítünkmindig csak valahogy szétbontanakföldbe döngölnek számíthatatlan kények
valahol máshol ácsolják keménnyésorsszekercék s csapózsinórok villanásai közénaz életet az igent a nemet…
Babekó mélán baktatott,
vitte a rárohanó tájat,
kerengett körben befagyott
tavai fölött az alázat.
aztán már hahó, te elmúlt izgága fájómár nem is tudom mim vagycsak sejtemösszehajolt szavak keresztjévé váltunk himnuszokká ringott el bennünkelnémult világra kiáltott akkortakarékra csavart izzó hallgatásunk.
minden ott van a tekintetedbena havas szunnyad s a fenyőszálakfelajzott tájon zöld derengésbentűhegyes kedvvel katapultálnak
sós könnyíze van a lármánakvurstli kavarog visz felmarkolegyedül a lusta Tisza fölöttsírok a hangtalan kékség alattmintha idegen vizek idegen örvényeicsapódnának az alvó betonhoz