A Hajónapló oldalán portrésorozat indult, melynek első részében Döme Barbara felelős szerkesztő válaszolt a kérdésekre. Az ő ajánlása alapján a második részben Király Farkas íróval készített interjút Györgyei Szabó Magdolna.
– A kortárs írók kortárs szerzőkről sorozatunkban Döme Barbara téged jelölt meg kedvencének, és ezekkel a szavakkal méltatott: „Olyan mély tudása, komplex műveltsége, széles látóköre van, hogy érdemes őt olvasni. Erdélyiként másként lát elég sok mindent, egy csomó dolog, ami nekem evidens, neki nem, és ez fordítva is így van.” Mit szólsz ehhez?
– Nagyon hízelgő dicséret. Ha ilyet olvas az ember, akkor aznap már biztosan jó napja lesz. Valóban sok minden érdekel, Kolozsváron az egyetemet kémia–fizika szakon kezdtem el, majd reklám- és gazdaságpszichológiát tanultam, de barlangásztam és ipari alpinista is voltam. Később, már Magyarországon képszerkesztő és tördelő végzettséget is szereztem. Mindegyik sokat hozzátett az életemhez, és a mai napig kiváló alapanyagokat szolgáltatnak az íráshoz. A Boldog utca hava és egyéb történetek és Ha elfogy a fény novellásköteteim is még az erdélyi életem élményeiből táplálkoznak.
– A sok kanyar után hogyan lettél végül irodalommal foglalkozó ember?
– Azt hiszem, hogy az írást nem úszhattam meg. Édesapám, Király László költő, író, édesanyám, Katona Éva színész volt, és a szűkebb családi körömben hét-nyolc olyan rokon is van, akiknek már jelent meg kötetük. Czeizel Endre biztos örült volna egy ilyen családfának. Még gimnazistaként kezdtem el írni, először verseket, majd jóval később, már a 2002-es Magyarországra költözésem után a Szabad Földnél tárcanovellákat. Aztán egy alkalommal ott bóklásztam a könyvhéten, amikor megláttam Coelho Alkimistáját, amit akkor nagyon körberajongtak. Megvettem, és miután elolvastam, a fejemre csaptam, hogy ilyet akár én is tudnék írni. Azóta sokat foglalkozom a prózával is, de persze nem a coelhói vonalat követem. Igazából soha nem küzdöttem az írás ellen, csak nem gondoltam volna, hogy ekkora szeletet hasít majd ki az életemből. A kétezres évek közepe óta gyakorlatilag írásból és olvasásból élek.
– A mostani életedben mekkora szerep jut a lírának és mekkora a prózának?
– Mára már évtizedes gyakorlatom van az írásban, elég fegyelmezett is vagyok, így a prózai művekkel viszonylag könnyen haladok. A költészet már más, oda sok ihlet kell. Mindig változik, hogy éppen melyik van előtérben. Most, a lezárások idején visszatértem a formaversekhez, sőt szerelmes költeményeket is írtam, amit soha nem gondoltam volna, mert jó ideig cikinek találtam őket. Aztán pont a karantén előtt, édesanyám halálának évfordulóján elővettem édesapám Nap hold kék mezőben című gyűjteményes kötetét, amelyben érdekes módon nem találtam túl sok szerelmes verset, pedig nagyon jó volt a kapcsolatuk. Pár nappal később viszont fellapoztam a Szentivánéji álmom című könyvét, amelyben alcíméhez méltóan száz szerelmes vers sorakozik. Akkor rájöttem, minden szerelmet meg kell írni, amíg lehet. Még az övéket is. Várhatóan ez a verseskötet idén meg is jelenik, már van rá kiadóm. Egy regényen is dolgozom, amit viszont eléggé megakasztott a járvány, mert Temesváron, Bukarestben kellene hozzá sokat kutatnom, könyvtáraznom. Ez részben Jacob Muschongról, egykori bánsági milliárdosról szól majd, aki tégla- és tetőcserépgyártásból szedte meg magát annyira az I. világháború környékén, hogy a vagyona mai árfolyamon számolva elérné az Apple értékét. Ugyanakkor lesz a könyvben egy fikciós szál is, tehát nem dokumentumregénynek szánom. Remélem, hogy hamarosan ismét lehet utazni, és tudok majd haladni vele. Ezek mellett több helyen jelennek meg tárcáim, novelláim is.
– Szerkesztői munkád is számos van, így mindkét oldalról látod a kortárs irodalom helyzetét. Szerinted szükség van annyi irodalmi folyóiratra, online-offline újságra, kiadványra, mint amennyi most van a piacon?
– A Szépirodalmi Figyelő jelenleg hetven-nyolcvan irodalmi, kulturális profilú sajtóterméket szemléz, szerintem ennek a fele is bőven elég lenne a 14-15 millió Kárpát-medencei, potenciális olvasónak. Az lenne a fontos, hogy azok a lapok is, amelyek helyi értékeket képviselnek, univerzálissá tegyék ezeket, hogy minél szélesebb nyilvánosságot kapjanak. Jó példaként említeném a Székelyföld folyóiratot, amely szerintem ma az egyik legjobb irodalmi kiadvány. Az Országút főszerkesztő-helyetteseként az online felületünk megújításáért felelek az év eleje óta, ahol mi is arra törekszünk, hogy érdekes, pörgős, minőségi tartalmat kínáljunk, megtaláljuk az egyéni hangunkat, és egyre többen olvassanak minket.
A teljes interjú a Hajónapló oldalán olvasható.