Mikor az egyik legnagyobb megy el,
az ég kicsorbuló világkehely
az avar fölött, hová jegenyék
fehér lelke szórja levelét
Mikor az egyik legnagyobb megy el,
a csend mögötte mázsás hópehely,
követjük a hóalagútban,
míg egymás felé vezető út van,
konokul, mint a lipovánok,
föld gyomrából kitalálók,
kubikolva derékig, vállig,
míg a test görönggyé válik.
Mikor az egyik legnagyobb megy el,
az ég kicsorbuló világkehely
az avar fölött, hová jegenyék
fehér lelke szórja levelét,
hol bukdácsolva, szavakba markolva
kinyíló ingét szívére markolja
az árdéli teliholddal,
csonterdővel, ó, ahol dal
velőkből rettenetet űz el
félelemből gerjesztett tűzzel,
míg vékony csontú hamvadó madár
fölé csukódik lázas láthatár,
akár egy könyv, amelynek lapját
arc vízmosásos árkain nyomatták,
s kidudorodik homlokon az ér,
az összetartó gondolatgyökér..
Amerre egyik legnagyobb megy el,
utána lódul sűrű hópehely,
követjük a hóalagútban
a végtelen felé, míg út van…