Online közvetítéssel emlékezett meg az eSzínház, valamint a Vígszínház a Jászai Mari-díjas Börcsök Enikőről, akit csütörtökön helyeztek végső nyugalomra. A Kvartett című előadás február 14-ig megtekinthető – jelképes összegért. A befolyt összeget a Transzplantációs Alapítvány a Megújított Életekért részére ajánlják fel, amelynek a színművésznő is önkétese, kurátora volt.
Sipró György Kvartett című előadása visszaidézte a gyerekkoromat. Pontosabban azon részét, amikor a nagymamámnál töltöttem a mindennapokat. Hogy én mennyire utáltam a linóleumot és a terítő régies, öreges szagát! Mindig mondtam neki: „mama, itt minden olyan öreges”. Akkor még nem értettem, milyen tárgyakhoz ragaszkodni. Milyen érzés az, amikor nem tudunk kidobni valamit, csak mert az egy szép emlékhez köthető. Sőt akkor sem dobjuk ki a kacatokat, ha ahhoz fájó emlék is társul. Vajon ilyenek lennénk mi, emberek? Vagy ez csak a magyar társadalomra jellemző?
A múltban ragadás előadása ez. Egy panelház lakóihoz – pontosabban egy idősödő házaspárhoz – különleges vendég érkezik, ezzel felborítva a megszokott hétköznapi rutinjukat. A színpadon a lakás egy kitüntetett helyisége, a konyhával egybekötött ebédlő és előszoba látható, amelynek berendezése a kispolgári családok mindennapjait idézi. A konyhapulton olyan eszközök köszönnek vissza, mint a szódapatron vagy az Ultra mosogatószappan, de fontos szerepet kap a zsírban tocsogó gáztűzhely, valamint a négy biztonsági zárral is ellátott bejárati ajtó is, amelynek betörhetetlen pontját az ajtólánc képezi.
A szünet nélkül játszott előadás nem hagyja fellélegezni a nézőt. Az előadás 110 percében olyan könyörtelenül fullasztó, fojtogató érzések részesei lehetünk, amelyek a mindennapokban is tapasztalható társadalmi problémákból és konvencionális különbségekből adódnak. Az előítéletektől sem mentes színdarab főszereplői a magyar kispolgári létforma, illetve a nyugati értelmiség megtestesítői. A Feleség – akinek szerepét Börcsök Enikő személyesíti meg – örül a Vendég érkezésének, hiszen végre van kihez szólnia. Ő a múlttól elszakadni nem tudás megtestesítője. Ahogyan a színésznő fogalmazott a szerepről: „Nem tartom se szenilisnek, se együgyűnek a feleség karakterét. Mindent megpróbál úgy irányítani, hogy a család épségben maradjon és a férje akaratát teljesítse, ugyanakkor marasztalja is a vendéget, kíváncsi és élvezi, hogy végre valaki vele is szóba áll”.
Ő az elnyomott nő, aki mindvégig az alárendelt pozíciójából szólal meg. Az Öreg – akit Hegedűs D. Géza testesít meg – képtelen kiszakadni a hétköznapokból. Berögzött tevékenységei, mint az Eurosport nézése, a könyvtárba járás és a régi újságok lemásolása mellett ösztönösen bizalmatlan embertársaival. Az Öreg a Vendég által felidézett gyermekkori emlékekből rájön, hogy a nyugati idegen valójában nem egy listázó, azonban csökönyösségéből nem enged. „Én nem ismerem magát” – hangzik el a kegyetlenül elidegenítő mondat.
A darab befejezése sem hozza meg a várva várt felüdülést. Az abszurditás és a groteszk a tetőpontjához érkezik, s végül amilyen gyorsasággal jön a jobb élet fikarcnyi reménye, olyan gyorsan el is illan. Marton László rendezése lehetőséget teremt azon értelmezési lehetőségre is, amelyben a Vendég a spicli szerepét ölti magára, s visszaemlékezéseivel az Öreg pufajkás voltát szándékozik leleplezni. Bármelyiket is vesszük alapul, egy jól megkonstruált darabot láthatunk, amelyben a legnagyobb hangsúly a ki nem mondott szavakra helyeződik.
A szűnni nem akaró hiány érzése kavargott bennem. Hiányoltam a jelenlevés megtapasztalását, és hiányoltam a színészeket is, akiknek tapsommal meghálálhattam volna az élményt, amelyben részem volt. Talán mégsem a múltban ragadás, hanem a hiány előadása volt ez? Börcsök Enikőhöz méltó megemlékezés volt.