Március 15-én, nemzeti ünnepünkön, életének hetvenharmadik évében meghalt Dinnyés József. A gitáros Dinnyés, Bob Dinnyés, akit a haza legtöbbje ezen a néven ismert... azért a haza, s nem az ország, mert a haza egyfelől mindig több, mint az ország, másfelől pedig különösen a mi esetünkben, akik – a diaszpórát most nem is számítva – hét, sőt, a burgenlandiakat is nézve: nyolc országba szétosztva alkotunk egy szellemi hazát.
Március 15-én, nemzeti ünnepünkön, életének hetvenharmadik évében meghalt Dinnyés József. A gitáros Dinnyés, Bob Dinnyés, akit a haza legtöbbje ezen a néven ismert... azért a haza, s nem az ország, mert a haza egyfelől mindig több, mint az ország, másfelől pedig különösen a mi esetünkben, akik – a diaszpórát most nem is számítva – hét, sőt, a burgenlandiakat is nézve: nyolc országba szétosztva alkotunk egy szellemi hazát. Mintha csak égi hívásra, mennyei jelenésére sietett volna, s bizonyos vagyok benne, most is a gitárjával a vállán, egész életére érvényes szokásrendje szerint. Hisz sokan emlékezhetünk rá, hány március 15-ét végigénekelt még akkor is, ha – az elmúlt rendszerben – ez korántsem volt teljesen veszélytelen, mert nemzeti ünnepünk egyet jelentett a magyarságunk – előfordult, hogy lovasrendőrök kardlapozásával kísért – nyílt vállalásával.
Dinnyés tizenöt éves korában, 1963-ban állt először a közönség elé, afféle újkori vándordalnokként, igricként, bárdként („daltulajdonosként”, ahogy magát nevezte szinte kezdettől). Végigénekelte – az Ómagyar Mária-siralomtól máig – hét, vagy most már lassan nyolc évszázad magyar költészetét. (S meg kell mondani, a Lakatos István és két társa szerkesztette 1997-es Hét évszázad magyar költőinél jóval – legalábbis a határon túlra került 20. századi részének vonatkozásában mindenképpen – átfogóbb és nagyobb anyagismeretre valló válogatásban.) Ezen eltökéltségének, eme misszós munkájának ékes bizonyítéka – számos egyéb hanghordozója mellett – a háromszáz költő ezernégyszáz versét tartalmazó, élete évtizedes álmát beteljesító, 2013-as cédéje, a Dalaim negyvenöt évéből, köztük vagy másfél tucatnyi szlovákiai magyar költő verseivel is. (Mely mellett Felvidéki énekelt versek címmel egy külön cédét is készített ugyanebből a körből, hiszen szinte jobban ismerte a szlovákiai magyar költészetet, verseket, költőket, mint annak tudorai, kritikusai. Ha valahol megjelent valamelyiküktől valami, és elnyerte a tetszését, függetlenül költője nevétől, hivatalos besorolásától, már nyúlt is a gitárjáért, és azonnal énekelni kezdte. Ezt nézve, még az is megkockáztatható, hogy több olyan szlovákiai magyar vers is neki köszönheti a létét és megmaradását, melynek alkotója mára el is feledtetett már, vagy éppen most felejtődik el...)
Egyik nagy rátalálása például Bárczi István Védj a gonosztól című, az Előretolt Helyőrség jelen számában is olvasható anyanyelvféltő könyörgése, mely a korán elhallgatott költő azon kevés verse közül való, melyeket már az 1968-as Tükör előtt, azaz első és egyetlen verseskötete után írt, s tudtommal eddig csupán a pozsonyi Nő 1983-as évfolyamában jelent meg. S amelyről, emlékszem, milyen átszellemült mondatokban vallott egyik fellépésekor, mielőtt belecsapott volna a gitárjába, és felzendült volna ajkán annak első sora: „Házad felépült, lakhatod most már...”
Dinnyés József azon magyar(országi) előadóművészek ritka fajtájából való (volt), akik pályájuk kezdete óta becsülettel – mi több: megszállottan, erős hivatás- és küldetéstudattal, s nem busás gázsikért haknizva – járták széles e hazát, vagyis a mostani országtól elszakított széleket is. (Ha össze lehetne adni életének gitáros útjait, talán a Földet is megkerülhette volna már velük, sőt lehet, nem is egyszer.) Hozzánk, a mi tájainkra is szinte elsőként jött még az 1970-es évek elején, amikor ez még nem volt kifizetődő (s szintén nem is mindig veszélytelen), ahol ifjúsági táborokban, művelődési és ifjúsági klubokban, Csemadok-rendezvényeken lépett fel sorra és rendületlenül (s mint ilyen, nem véletlenül lett anno kedvenc célszemélye a belügyeseknek ideát és odaát egyaránt). Az idősebb korosztályból még sokan emlékez(het)nek első nyilvános sikerére is, amint a budapesti (ős)tévé 1967-es polbeat-fesztiválján Veress Miklós elhíresült versét, a Karriert énekli egy szál gitárjával és az arra rögzített szájharmonikájával kísérve, melynek különösen nevezetes első sora vált sokak ajkán szállóigévé: „Még meg sem hozta a gólya, / de már volt protekciója…”.
Barátunk – mert esetében nyugodtan elmondhatjuk róla, hogy az volt – személyesen ismerte közönségét, bensőséges viszonyban volt tisztelői-hódolói-hallgatói népes táborával, akik szinte mindegyikével pályája több mint fél évszázadán át személyes kapcsolatot tartott. A vers és a közösség volt az élete, s e kettő összetartó ereje adott erőt, hitet neki is. Magam is emberemlékezet óta közvetlen baráti kapcsolatban álltam vele. Sokszor felhívott – gondolom, mint mindenkit –, hol ezért, hol azért: eligazításért, tanácsért, vagy éppen örömét, netán legfrissebb sérelmét megosztani valakivel. Több közös műsorunk, fellépésünk is volt, de más alkalmakkor is össze-összefutottunk különböző táborokban, rendezvényeken, és nézőnek-hallgatónak is szívesen beültem egy-egy estjére, amikor épp arra vitt az utam vagy a közelben lépett fel. (Mint legutóbb is, bár ennek néhány éve már, Dunaszerdahelyen, a Csehszlovákiai Magyar Művelődési Intézetben, boldog emlékezetű barátunk, Huszár László meghívására, akiről kevesen tudják, hogy egykor ugyancsak gitárosénekesként kezdte pályáját, s akivel most már odafent szervezhetik az égiek összekovácsolására programjaikat.)
Utoljára Jóskával egy éve, Békéscsabán szerepeltünk a Jókai Színházban egy műsorban a Magyar Széppróza Napján, ahol társaimmal öt ország magyar íróinak képviseletében emlékeztünk meg vele együtt a magyar irodalom e nem oly rég teremtett ünnepéről. Amikor is többek közt egyik nevezetes szlogenjét is felidéztem még a múlt rendszerből, mellyel főleg határon túli fellépéseit szokta kezdeni: „A szomszéd átment a szomszédba, / most tehát ugyanott van...” Ami, mondanom sem kell, egyúttal cinkos összekacsintás is volt előadó és hallgatósága között, mert ez a kis nonszensze nagyon is világosan szólt arról a nonszensz helyzetről, amelyben voltunk s vagyunk, ám amiről sokáig nem volt ildomos beszélnünk, s még ma is előfordul, hogy néha rosszallólag néznek arra, aki erről beszél. De fordíthatom e kis bonmot-ot afelé is, hogy Bob Dinnyés... Dinnyés Jóska most is mintha csak a szomszédba ment volna át, miközben, jól tudjuk, továbbra is köztünk és velünk van, ahogy eddig is mindig közénk tartozott és közülünk való volt...
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. áprilisi számában)