– Gyermekeim, közel az óra, mely elszakít tőletek. Nem vagyok tehetős ember, mégis kincseket hagyok rátok. Miután meggyászoltatok, menjetek a kert végi diófához, ássatok annak gyökeréhez, s ottan találtok egy szelencét. Nyissátok meg, s bölcsen rendelkezzetek arról, amit benne találtok.
Réges-régen egy kicsiny falucska legszélén élt egy özvegyember. Életének két legszebb hajtása két fia volt. Mikor vénségében úgy érezte, hogy az élete beteljesedett, magához rendelte mindkét fiát.
– Gyermekeim, közel az óra, mely elszakít tőletek. Nem vagyok tehetős ember, mégis kincseket hagyok rátok. Miután meggyászoltatok, menjetek a kert végi diófához, ássatok annak gyökeréhez, s ottan találtok egy szelencét. Nyissátok meg, s bölcsen rendelkezzetek arról, amit benne találtok.
Az özvegyember néhány nap múlva meghalt, s miután megvolt a temetés, a két fiú úgy tett, ahogy apjuk parancsolta. Kiásták a szelencét, s mikor felnyitották, egy tárcában pénzt találtak, s mellette egy nagy, rozsdás kulcsot. A nagyobbik így szólt:
– A pénz az enyém, belőle apám művét viszem tovább. A kulcs a tied, próbálj zárat találni hozzá!
A kisebbik nem szólt semmit, magához vette a kulcsot, megcsókolta a fivérét, s elindult a legközelebbi városba. Amint odaért, végigment a legkisebb utcáktól a légszélesebb utakon át, hogy megtalálja a kulcshoz való zárat.
De hiába járta végig az összes házat, a kulcs egyetlen zárba sem illett. Így hát továbbállt. A következő városban ugyanígy tett. Majd a harmadikban, a negyedikben; s miután egy év eltelt, szinte az összes várost végigkutatta, az összes zárral próbát tett.
Végül egy szegényes épülethez ért, ahol bolondokat és nyomorultakat látott az udvaron, valamint különféle betegségektől meggyötört embereket. Szánalom vett erőt rajta, s még inkább félelem. Mégis úgy döntött, egy próbát itt is tesz.
A magas kapuhoz lépve azt látta, hogy a kulcsa tökéletesen beleillik a nagykapu zárjába. Hosszan tétovázott, majd kisvártatva leült a kapu elé és keservesen sírni kezdett. Átkozta sorsát, s az apját szólongatta, hogy miért szánt neki ilyen szomorú életet.
Egyszerre vékony lányhang szólította meg:
– Te ki vagy és miért sírsz ilyen keservesen?
– Hogyne sírnék, hiszen erre az elátkozott helyre vetett a balszerencsém. Ide, közétek, ahol annyi baj és betegség nyomorít mindenkit – felelte a fiú.
– Tudsz-e járni? – kérdezte a lány, majd így folytatta: – Meg tudod-e ülni a lovat? Látod a színeket és hallod a völgyek moraját, az állatok hangját?
– Igen, tudok járni, s tudok lovagolni. Látom a világot, s hallom a hangját.
– Akkor te nem lehetsz boldogtalan, hiszen itt a legtöbbek semmit nem tudnak abból, ami neked oly’ természetes.
– De én nem ilyen jövőt szántam magamnak, s apám nem szánhatott ilyet nekem!
– Nézz meg engem! Én vak vagyok és sánta. Magamat sem láthatom, de biztos csúf vagyok, mert senki nem simogatta meg soha az arcomat. S íme, érzékelem, hogy te is elhúzódsz tőlem. Mégsem zokogok hangosan a rossz csillagzatom miatt.
A fiú szaladni kezdett, annyira megrémült ettől a szerencsétlen lánykától és annak a szavaitól. De megállt és visszafordult. A szíve hirtelen megtelt szánalommal és együttérzéssel. Visszatért, kitörölte a könnyeit a szeméből, és belépett a kertbe, hogy mégis itt maradjon.
Évek teltek el, s becsülettel és jóérzéssel szolgált.
Volt itt egy különösen visszataszító és sanyarú sorsú idős ember. Ruhája állandóan mocskos volt, teste tisztátalan, betegségek gyötörték, rohamok rázták utolsó napjaiban is. Magához hívta a fiút, s azt kérte, ha meghal, zárja le a szemét, majd nyissa ki a kezét, mert jóságát így akarja meghálálni.
Rettenetes kínok közt halt meg az aggastyán, s miután a fiú lefogta a szemét, a vén és bütykös ujjak kinyíltak, s közülük egy kulcs esett a földre. A fiú meglepődött, mert azt remélte, hogy az öreg néhány aranyat vagy ékszert hagy rá, s abból vehet magának egy új ruhát, mert a régi elrongyolódott.
Felvette hát a kulcsot, s napokig kereste a történések értelmét. Aztán összeszedte magát, majd elköszönt és útra kelt.
Nem kellett hosszan keresgélnie, mert a város legszebb palotáját nyitotta a kulcs.
Először óvatosan lépett be, de miután mindenki uramnak nevezte, végül elhitte, hogy a sorsa végre jóra fordult. Beköltözött, új ruhákat csináltatott magának, s élt nagy boldogan a palotában. Kincstára tele volt pénzzel, cselédek jártak a kedvében, és a barátai is megsokasodtak.
Évek teltek el így, és a kincstár kiürült. Előbb a barátai hagyták magára, majd a szolgái szöktek el, végül egyedül maradt. Később ruháit elárverezték, bútorait elvitték, s legvégül a palota is másé lett.
A fiú, aki sok év elteltével férfivé érett, most gyermeki dühvel dobta el a palota kulcsát, s futni kezdett, míg kiért a városból. Ott leült egy nagy fa alá, és hosszan sírdogálni kezdett, majd öklével verte a fejét saját oktalansága és tékozló életmódja miatt.
Újra elindult, de sehol nem talált együttérzést. Végső megkeseredettségében betért egy templomba. Ott egy pap vette gondjaiba. Így lett a fiúból kolduló barát.
A pap jóságos ember volt, lemondásai által majdnem olyan szegénnyé lett, mint a legszegényebb koldus. Eladogatott minden értéket, mely egykor az övé volt, majd a zsúfolt templom szép aranykincseit. Így végül csak az oltár maradt meg. Az is csak kopott, szuvas fatákolmány volt.
A fiú pedig szánalomból mellette szolgált.
Húsz esztendő telt el így, s a pap úgy megvénült, hogy már nem tudott misézni. Igaz, nem is lett volna kinek, hiszen az emberek elvándoroltak, a vének meghaltak, s az újabb nemzedékek már nem törődtek az égiekkel.
A vén pap a fiú karjai közt halt meg. Az utolsó előtti szavai ezek voltak:
– Zárd be ezt a templomot, s tedd el a kulcsát! Menj, s addig meg se állj, ameddig újra lesz feladatod az életedben.
Az egykori fiú, akinek hosszú évek nélkülözése dörzsölt ráncokat az arcára, s kinek szakálla már deresedni kezdett, csak néhány könnycseppet hullatott. De ezek nem a közelgő halál miatt eredtek meg, hanem a szomorú indulat könnyei voltak. A pap észrevette a fiú színeváltozását, s remegő hangon így szólt:
– Látom a fájdalmadat, hogy nem tudok sokévi szolgálatodért egyebet adni, csak a vén és rozoga templom kulcsát. S azt is kölcsönbe’.
– Engem a kulcsok, atyám, messzire vittek az otthonomtól, s még messzebbre önmagamtól – válaszolta a fiú, aki maga is megijedt reszelős, elvénült hangjától.
A pap az utolsó erejével ennyit mondott:
– Ez a kulcs csodálatos kulcs, képes bármit kinyitni, hogy az a tied legyen.
Azzal meghalt. A fiú maga ásta meg a templomudvaron a vén pap sírját, s maga temette el. Majd elindult a kulccsal a kezében.
Látott sok szép házat, s csodák csodájára a kulcs mindegyik zárjába illett. De amikor egyikbe-másikba már majdnem belépett, az jutott az eszébe, hogy ezeknél kell, hogy legyen nagyobb és szebb, s mely maradék életére annyi vagyonnal látja el, hogy nem kell többet nélkülöznie.
Így hát újra bejárta az országot. Egyszerre azon kapta magát, hogy a régi falujába tért vissza. Látta, hogy áll még a házuk, de már csak roskadozva és nyögdécselve tartották a tetőt az omladozó falak.
Összeszorult a szíve, de tovább ballagott. Egyszerre egy hófehér szakállú emberbe botlott, aki hangosan jajveszékelve kért tőle kenyeret és vizet. De csak ennyit tudott felelni a hófehér szakállú ember jajveszékelésére:
– Nincs kenyerem, de ennek a háznak az udvarán van egy régi kút, onnan merek neked vizet.
És rámutatott a régi házára. A vénember sírdogálni kezdett, de a férfi kinyitotta a kulcsával az ócska kertajtót, s magával húzta a rogyadozó léptű vénséget. Miután vizet adott neki, az csak ennyit mondott:
– Köszönöm neked, hiszen nemcsak vízre szomjaztam, hanem arra is, hogy újra a régi udvarunkon járhassak. Talán utoljára, hiszen tudom azt, hogy te is kilöksz innen. Úgy, ahogy a többi tulajdonos tette.
Az egykori fiú tekintete ekkor kitisztult, s már tudta, hogy saját testvérbátyja öleli reszketeg kezével. Megtudta, hogy a fivére az örökségét eltékozolva koldusbotra jutott. Harminc éve koldul, de mára már oly’ visszataszítóvá lett, hogy az emberek egy pohárka vizet is sajnálnak tőle.
Megrendülten hallgatta testvérbátyját, majd megölelte, megcsókolta, és maga mellé vette. Így élték csendes megelégedettségben és a falubeliektől megbecsülésben hátralévő életüket. Már nem vágytak gazdagságra, ismeretlen és idegen tájakra, megkísértő próbatételekre. A kisebbik fiú egy este hosszasan eltűnődött. Egyszerre maga előtt látta azokat az embereket, akik visszavezették a testvéréhez, a szülői házhoz, s végre megértette az atyja szavait a kincsről és a bölcsességről.