Abban a hatásban, amit ő tett rám, igen fontos volt a belőle szüntelen kiáradó személyes szeretetenergia. Egyik kedves amerikai költőm, Charles Olson mondta azt, hogy a zsenialitás jele nem más, a tehetség mellett, mint a rendkívüli energia. Törékeny testű nagybátyám elképesztő energiájú ember volt.
Később eszméltem rá, hogy nagybátyám jó néhány tanító módszere milyen ősi gyökerekre megy vissza. Az ő regényeit olvasva, de aztán idősebben, különösen 1972 után, amikor elkezdtem olvasni Carlos Castaneda könyveit, amelyek egy mexikói–indián sámánról, Don Juanról és az írónak nála történt inaskodásáról szólnak. (Életem egyik jellegzetes mulasztása, hogy amikor találkozhattam, talán beszélgethettem volna Castanedával Santa Barbarában 1985-ben, az utolsó pillanatban elblicceltem az alkalmat. Talán féltem a nagy téttől, az esetleges csalódástól).
Casteneda sosem árulta el, ki volt, élt-e az ő Don Juanja, de róla szóló könyveit biztos antropológusi tudással és nagy írói tehetséggel írta meg. Nos, a Castaneda-könyvekben kicsit úgy keresi meg a jóindulatú fiatal antropológus az indián sámánt egy sivatagi buszpályaudvaron, némi pénz ellenében kivallatni őt a szakmai titkairól, ahogy én állítottam be a nagybátyámhoz először. A hetykén tudatlan modern fiatal üres egyenrangúság-tudatával. De hát természetesen a történetnek, ha elvezet valahová, az lesz a vége, hogy a tudósból inas lesz. Minduntalan kiderül, hogy az antropológus nem tud semmit kezdeni a váratlan helyzetekkel, mert nem tud befelé figyelni, mert nem ismeri a láthatatlan erőket, amelyek az életet és a világot formálják, és nem is tanította meg őt arra az egyetemen vagy előéletében senki. Tudatlanságával Don Juan humoros jelenetek sorozatával szembesíti őt. Hagyja, hogy rossz vágányon induljon el, és aztán groteszk csattanók során ébreszti rá arra, hogy tévúton halad. S ezeknek a tévelygéseknek az a fő oka, hogy a civilizált világ téves alapokra épít, nem tanít testi és lelki önismeretre, és az iskolák eltompítják az érzékeny embereket is.
Nos, ilyen volt a dinamikája a fenti beszélgetésnek nagybátyámmal, és máskor is lejátszódtak köztünk ilyen jelenetek. Nagybátyám kikérdezett az olvasmányaimról vagy arról, hogy mi történt velem, s amikor egy idő után átvette tőlem a szót, gyakran indította hasonló csúfondárossággal a diskurzust. De sohasem nehezteltem rá emiatt. Mert egy dolgot önkéntelenül is azonnal megértettem, amint Castaneda hőse is: hogy mit jelent az, micsoda adománya a sorsnak, amikor egy igazi mester bennünket tanítványul fogad.
Akkor én már két nagyon kiváló, szuggesztív költőt-írót ismertem, mert édesanyám nagyenyedi családi kapcsolatai révén Szentgyörgypusztán – a mai Áprily-völgyben, Visegrád mellett – nyaraltunk éveken át Áprily Lajos és Jékely Zoltán szomszédságában. Nagyon tiszteltem őket, sokat tanultam tőlük, és máig nagy szeretettel él az emlékük bennem. Elég talán annyit mondanom: életem első Bach-hanglemezét Jékely Zoltán ajándékozta nekem, mint ahogy az első angol nyelvű Shakespeare-kötetet is: egy viharverte, piros vászonkötésű Lear királyt. De meghívott – ő és családja – abba a szűk értelmiségi körbe is, amelyben Erdélyi Zsuzsanna először számolt be népiima-kutatásairól. Ez már később történt, s e fontos figyelem ellenére Zsoli bácsi mentorsága más volt, mint a nagybátyámé. Lazább, nagyvonalúbb, könnyedebb.
Az, hogy mennyire rendkívüli emberi jelenség volt Kodolányi János, azt talán egy Kodolányi-konferencián nem kell igazán hangoztatni. De bőven vannak olvasó fiatalok is, akik szinte semmit sem tudnak róla. Dióhéjban ezért érdemes emlékeztetni arra, hogy nemzedékében, a kortársai körében hallatlan nagy megbecsülésnek örvendett. Nagyon emlékezetesen jellemzi őt Tamási Áron a kis emlékiratkötetében (Vadrózsa ága), és hosszan foglalkozik vele Várkonyi Nándor az emlékirataiban – pedig ő minden kortársat ismert, tudott kihez viszonyítani. Szabó Lőrincnek legbensőbb barátja volt a nagybátyám, bár nagy viták is dúltak köztük világnézeti és politikai kérdésekben, s emiatt évekre összevesztek a harmincas évek végén. De az is érdekes, ami Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra könyvéből derül ki, hogy amikor József Attila a Szieszta Szanatóriumban pár hónappal a halála előtt sorra behívatja azokat az író barátait, akiket a legtöbbre becsült, s akikkel tisztázni akart múltbeli félreértéseket – most már sejtjük, ha nem is tudjuk bizonyosan, hogy a búcsúzás szándékával –, akkor Illyés Gyulát hívja be magához, Szabó Lőrincet és Kodolányi Jánost. A nagybátyám szellemi kiszorításának fél évszázados története bizonyosan megérdemel egy irodalomtörténészi nyomozást – de én inkább a saját történetemre térnék vissza.
Abban a hatásban, amit ő tett rám, igen fontos volt a belőle szüntelen kiáradó személyes szeretetenergia. Egyik kedves amerikai költőm, Charles Olson mondta azt, hogy a zsenialitás jele nem más, a tehetség mellett, mint a rendkívüli energia. Törékeny testű nagybátyám elképesztő energiájú ember volt. Jézus-regénye, az Én vagyok körülbelül hétszáz oldalas első változatát 1950 júniusától novemberéig írta meg Akarattyán, majd ezt eldobta, és újraírta az egész szöveget a következő évben tavasztól őszig (télen akkoriban, a hideg, sötét hónapokban, mintha hibernálna, már nem tudott regényt írni, csak olvasott, készülődött a teremtő fény visszajövetelére s az írásra). 1949-ben, ugyancsak szinte egy nyár alatt, késő tavasztól kora őszig írta meg Akarattyán a hasonló terjedelmű Gilgames-könyvét. Általában hajnaltól délig írt regényt, és amikor befejezte az írást, akkor megebédelt, egy kicsit szundított, és délutántól estig olvasott vagy leveleket írt.
Ezek a levelek igen gyakran 8–10 oldalasak voltak. Ennek a legismertebb, publikált tanúsága a Várkonyi Nándorral folytatott levelezése, amely bővelkedik 15–20 ezer betűnyi, tehát félíves levelekben, amelyek baráti zsebekben vagy a postán utaztak ide-oda Pécs és Akarattya között. Ha nem is ennyi terjedelmű, de ugyanilyen kitárulkozó, bensőséges és szellemileg izgalmas leveleket írt másoknak is. Például Szabó Lőrincnek. Aztán Lőrinc feleségének, Klárának, aki Kodolányi János szeretett mentorának, Mikes Lajosnak volt a lánya, s akit igyekezett lelkileg erősíteni nehéz pillanatokban. A Várkonyi–Kodolányi levelezésről úgy gondolom, hogy nála jelentősebb foglalata a tudományos és metafizikai, vallási eszmecserének aligha született magyarul abban a korban. Olyan gazdagok, annyira érdekfeszítőek, olyan a szellemi színvonaluk.
Ezekből a levelekből sejthető meg leginkább, miféle peripatetikus iskolába jártam a nagybátyámhoz. Hallom a hangját minduntalan ma is, amikor ezeket a leveleket olvasom. Csak éppen sétálni nem tudtunk diskurzusaink alatt, az ő elsorvadt lába miatt. Ültünk a négyszárnyú ablaknál a Böszörményi úton, s gyakran szegődött mellénk hallgatóságul párkányon gubbasztva a macska, akit nagybátyám, ki tudja, milyen ősi időkből ismerhetett. Ő maga is szívesen hivatkozott a régi görögökre, elsősorban Püthagoraszra, Hérakleitoszra és Platónra. Idézte őket, elemezte nekem a mondataikat, a gondolataikat. Úgy tekintek rá, mint az ő kései utódjukra, mert mérhetetlen kíváncsiság és fényes ráció jellemezte őt egyfelől, de másfelől az is, hogy misztikus volt ő is, mint ez a három görög gondolkodó. Az ő számára a legnagyobb – képzeletének a legcsodáltabb és legszeretetreméltóbb alakja – Jézus volt, azonban nyilvánvaló, hogy őhozzá nem akarta, nem próbálta mérni magát, még kései tanítványnak sem merte volna nevezni magát, legfeljebb Júdásnak, esendő embernek. A mi Jézusunkról beszélek – mert ahogy a Várkonyi-levelezésből is kiderül, nagybátyám úgy hitte, hogy minden nagy kozmikus korszaknak megvolt a maga Jézus-inkarnációja.
Mindaz az energia, amiről beszéltem, akkor, amikor megismertem őt, elsősorban már ezekben a beszélgetésekben nyilvánult meg, hiszen előrehaladott bénulása miatt akkor már nem írt, és beteljesedett rajta, amit akarattyai leveleiben jósolt magáról, hogy amikorra befejezi bibliai regényeit, elvégzi a küldetését, földi útja akár véget érhet. Az utolsó könyvét akkoriban fejezte be, de ezt diktafonba mondta már családtagjai segítsége mellett. Ez a Visszapillantó tükör, amelyben csodálatos portrékat találunk kortársairól, barátairól. Képzeljük el, hogy mindaz az energia, ami őbenne akkor is ott forrt és cikázott még, hiszen mai szemmel nézve nem is volt akkor még idős, csupán 61-65 éves, átáradt ezekbe az elképesztő beszélgetésekbe, a kozmoszt és az egész világot felölelő okfejtésekbe. És természetesen nem csak velem beszélgetett így, hiszen nap mint nap meglátogatta őt valaki. Barátságai hatalmas körre terjedtek ki, és bizonyos vagyok benne, hogy több barátjának is hasonlóan mutatkozott meg, mint nekem. Azt hiszem, hogy született mester-tanító volt. Az egyik jellemzője az 1948–56 közti korszak szellemi szűkölködésének, hogy az olyan emberek, mint a nagybátyám, nem jutottak semmilyen fórumhoz, gondolataikat nem tudták publikálni. Vajon befogadná-e őket ma a korunk?
Igen fontos, hogy a velem való bánásmódjában őrizkedett attól, hogy életutamat megszabja. Igaz, hogy felismervén valódi szellemi vonzalmaimat és látván kínlódásomat a Műegyetemen, segített abban, hogy átmehessek a bölcsészkarra – amihez akkoriban igen körülményesen elnyerhető második felvételizési engedély kellett.
Csak annyit mondott: akár még professzor is lehetsz – amivel nyilván az önbizalmamat akarta megtámogatni, nem pályát kijelölni. És olyan sokértelműen metaforikus mondásokat, hogy: „életutadon külön fog járni néha a szív és a fej”, vagy hogy „tartsd csukva az ablakokat”. Soha ki nem ejtett olyan mondatot, amely engem az írói pályára determinált volna. Tudta, hogy ehhez nincsen joga tisztességes mesternek. Magamra találnom, választanom nekem kell, nehéz próba minden művészi pálya, és sorsunkat kiteljesíteni nem könnyű, bármi is légyen az. Verset akkor még, amikor tanulóéveimet töltöttem nála, eszembe sem jutott írni, csak pár évvel később, késve, mint szinte mindent. Lassan ismerem fel a belső hangokat vagy csak későn kezdek hallgatni rájuk – ezt is világosan látta a nagybátyám. S ha volt téma, amely sosem fordult elő beszélgetéseinkben, az az érvényesülés volt, annak útjai, módjai. Csak annyit mondott: „Csak teljes fegyverzetben lépj elő”, féltvén, hogy eltipor a kor politikai kurzusa, ha túl korán mutatom meg magamat.
Nagyon objektíven, tárgyilagosan mért föl, amikor közelébe kerültem. Úgy tekintett, mint egy szellemi életre született, fogékony gyereket, akiben vannak jobb törekvések, de nyilvánvaló, hogy érzékenységét, eredeti indíttatásait beborítja a hétköznapi ostobaságnak, közhelyeknek a burka. Ha az ember nem indult még meg a maga útján, nem tudott még rátalálni igazi tanáraira és mestereire, a kamaszkor végén a nemzedéktársak közhelyes rajongásainak akar megfelelni, még ha nem is ért velük egyet – hiába van hajlama a függetlenségre.
Kodolányi János volt az, aki a mindennapok hordalékát, a korszak maszlagját lefejtette a gondolkodásomról. Az értékrendszerem jó volt. A szüleim sok mindent megmagyaráztak és még többet érzékeltettek velem. Apám elektronikai mérnök volt, széles látókörű ember, nagyon tiszteltem és szerettem őt. De mint szinte minden férfiember, aki nagy családot tartott el, lassan rabszolgája lett a munkájának, ha szerette is. Amikorra mi, a fiai, kamaszkorba értünk, állandó fáradtságából és gondterheltségéből, melyet súlyosbított a politikai rendszer iránti undora, csak a zenehallgatás és a tenisz emelte őt fel, s gyermekeivel egyre kevesebbet foglalkozott. Így hát ugyan ott sorakoztak a család polcain Dosztojevszkij, Tolsztoj, Móricz regényei vagy az Erdélyi Szépmíves Céh sorozata és sok más útbaigazító könyv, otthon ritkán esett szó elmélyülten szellemi értékekről. Nyilvánvaló, hogy egyre több gondolat, beidegződés kezdett felhalmozódni bennem is, tudatos szembenállásom ellenére, a korszak harsány vulgár-materialista, marxista közhelyeinek foszlányaiból. A nagybátyámnak jutott tehát a feladat, hogy egy felületes gimnazistából, akiben már működtek bizonyos rossz sémák, egy egész másfajta embert gyúrjon.
Hadd említsek egy-két dolgot, amit fölébresztett bennem, amire megtanított. A mítosz fontosságát, a misztikát, az úgynevezett irracionalitást, az álmok és a mélytudat fontosságát, a transzcendenciát, a metafizikát, az ember és a kozmosz rokonságát, az igazi magyar történelmet. Valódi nagyjainkról – mint az Árpád-házi királyokról – mesélt nagy olvasottsággal és beleélő képességgel. Vagy személyes tapasztalatból olyan barátairól és kortársairól, mint amilyen Bajcsy-Zsilinszky Endre volt vagy Faragho Gábor, Kudar Lajos, Teleki Pál. Nem mulasztotta el, hogy megismertessen a pályakezdő Szekfű Gyula elhibázott könyvével, A száműzött Rákóczival, talán hogy amikor szerkeszteni kezdem 1991-ben a Magyar Szemlét, egyetértően mondogathassuk egymásnak Antall Józseffel a lap egykori nagy szerkesztőjéről: haláláig opportunista volt, nem lehet szeretni – de lapjába összegyűjtötte három nemzedék értelmiségének legjobbjait, olykor megint csak feltűnő, opportunista kivételezéssel. De nagybátyámtól hallottam először olyanok munkásságáról, mint László Gyula, Vargyas Lajos, Egry József, Fülep Lajos, Hamvas Béla, Kerényi Károly és még sokan mások.
Nagybátyám szellemi kedvtelései közt nagy része volt az etimologizálásnak is: egy költő inspiráltságával és hatalmas tudással hatolt mélyére a nyelv bölcsességének és szépségének. Regényeiből tudható, milyen gazdagon ismerte és élte át a magyar nyelvet, ismerte történetét. Szeretett szóbokrokat megmutatni. Talán a legelső ezek közül a rejt volt, és elmagyarázta nekem mindjárt, hogy a rejtezik, a rejtőzik eredetileg a sámánnak a révületére vonatkozik, az ő transzállapotára, az ő álmodására. És természetesen mindjárt elmondta azt is, hogy a művészetnek milyen mély kapcsolata van a sámánizmussal, és hogy egyáltalán az alkotásnak és a látomásnak milyen köze van egymáshoz. Hasonlóképpen felhívta a figyelmemet arra, hogy a lélek és a lélegzet az megint csak ugyanaz a szótő. Mindez nekem természetesen magától értetődik ma, és azóta csak erősödött a személyes élményeimmel – de érdemes volna a tesztet elvégezni mai értelmes diákokkal is: hányan tudják közülük, hogy a lélek és a lélegzet az ugyanabból a tőből származik, és hogy ennek tulajdonképpen mi a jelentősége, és milyen a párhuzama az ógörögül pneumaként ismert világlélek gondolatával.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 18-i számában.)