A X. kerületben egy körfolyosós régi bérház ajtajának kilincsét egymásnak adták a modelljelöltek. Gábor nem volt nagyon válogatós fajta, de most egy kicsit elbizonytalanodva érezte magát, sőt, letörtnek is: reggeltől estig jöttek a modellek, és egy alkalommal érezte csak, hogy talán rátalált az igazira. Aztán őt is kihúzta a listájáról.
A műterem ablakán nem volt függöny. Minden fény és árnyék úgy játszadozhatott a felállított szobrokon, kisplasztikákon, ahogyan akart: simogathatta, beléjük fúrhatta erős fénytőrjeit a nap, az agyagszobrok meredten állták a sarat. Hamar kiszáradtak. A legizgalmasabb szoborkompozíciójában azt a mitológiai pillanatot próbálta megörökíteni Gábor, amikor életre kel az istennő által a szobor a szobrász kezei között. Kedves mosollyal néz a szobrásza szemeibe Loa-Loa, miközben a szobrász arcán némi meglepettség tükröződik, amint az szobrának vállán felejti jobb kezét, míg a balt a térdén pihenteti…
A X. kerületben egy körfolyosós régi bérház ajtajának kilincsét egymásnak adták a modelljelöltek. Gábor nem volt nagyon válogatós fajta, de most egy kicsit elbizonytalanodva érezte magát, sőt, letörtnek is: reggeltől estig jöttek a modellek, és egy alkalommal érezte csak, hogy talán rátalált az igazira. Aztán őt is kihúzta a listájáról. Gábor agglegény volt, alkalmi kapcsolatai voltak csak, illetve nagy ritkán a Vörös Negyedben élte ki ösztönvágyait. Úgy érezte, most is egy ilyen ritka éjszakája következik. A Vörös Negyedben már előreszaladt Léna, amint az ablakban meglátta Gábort a ház felé közeledni. Lénát azért szerette Gábor, mert roppant művelt volt, jártas a szobrászatban és az angol irodalomban egyaránt…
Gábor úgy tapogatta le Lénát, mint aki szobrot akar gyúrni éjnek évadján. Felállította maga elé a meztelen lányt, és a nyelvével Léna nyakszirtjén játszadozott, aki hangos kacajaival jelezte vissza, hogy érzékeny pontot talált el Gábor. Majd egyszer csak mintha filmszakadás történt volna: abbamaradt a kacagás, és Léna megmerevedve állt a szobrász előtt, abban a pózban, ahogyan utoljára még kacagásra állt a szája. Gábor hiába rázta Lénát, az szobormereven állt előtte. Fel-alá járkált a szobában, körbejárta Lénát vagy százszor, de Léna nem mozdult. Eszébe jutott az a Hubay-darab, amit évekkel ezelőtt látott a tévében. Félve állapította meg, hogy vele is az történik éppen, mint abban a darabban, ahol a művész modellje szoborrá változik. Ott a szobormodellt a mű végén elárverezik a nézők között. De ő mit tegyen Lénával? Egyelőre az ágy lepedőjével takarta le, mert már bosszantotta a látványa. Idegesen öltözött fel, és otthagyta magára Lénát a szoba közepén…
Másnaposan ébredt. Nem tudta, mi történt vele az éjjel. Nem nagyon emlékezett semmire, csak nagy vonalakban. Léna valószínűleg él és minden rendben vele, ha nem hívtak rá telefonon, hogy valami rendellenességet tapasztaltak az éjszaka folyamán a Vörös Negyedben. Egykedvűen, a fejét vakargatva itta a reggeli kávéját, de annyira kavargatta, hogy kilöttyintette egy kicsit a fehér járólapra. Amikor fel akarta itatni szalvétával a kávét, egy akt alakjának sziluettjét látta meg a padlón, amit a kiborult kávé formázott. Nem Lénáé volt, és nem is Loa-Loáé, a szoborpárosból. A keresett modell alakja volt az, amit eddig nem talált sehol. Egy pillanatra azt hitte, megőrült, de a kávéfoltmodell ott „hevert” előtte, amelyhez nem mert hozzányúlni…
Gábor sírja a Kerepes úti temető északnyugati részén fekszik. A sír tetején az a szoborpáros áll most, amelyet még legtermékenyebb időszakában formált meg a művész, pontosabban annak egy kőből vésett másolata, melyet egy tehetséges kőfaragó készített el a X. kerületi önkormányzatnak. A nap már feketére égette a szoborkompozíciót, s a borostyán alól is csak félig vehető ki az idézet, amit még Léna vésetett a sírra:
„Galatea sohasem szereti Pygmaliont mindenestül:
a mester elviselhetetlenül isteni.”
(G. B. Shaw – Mészöly Dezső ford.)