de a víz nem emlékszik,
mert nincs múltja,
a partját minden pillanatban ott hagyja,
a víz nem figyel a jövőbe,
fut előre céltalanul,
mert semmire sem vágyik.
láttam a nehéz tények csonttá merevedett vázát,
önmagukért létező szilánkok nincsenek,
egy ismerős táj felett madarak keringenek,
a hullámzó folyó kimossa a fűzfák gyökere közül a homokot, agyagot,
néhány évtized múltán eltűnik ez a keskeny part,
az öböl is csak emlék lesz, egybeolvad a nagy árammal,
amely a tengerig viszi a tekinteteket,
de a víz nem emlékszik,
mert nincs múltja,
a partját minden pillanatban ott hagyja,
a víz nem figyel a jövőbe,
fut előre céltalanul,
mert semmire sem vágyik.
lassan ez a táj is elvadul, mint gondozatlan kert,
az erdő messziről élőnek, csodákkal telinek tűnt,
most sokkal közelebb van, az utakra hajolnak az ágak,
és nincsenek benne titokzatos lények,
az ösvény egyre szűkebb, ahogy a bozót egyre barátságtalanabb,
de az ösvény egyre hosszabb, ahogy távolodik az erdő széle,
és egyre halkabban szűrődik át a folyó morajlása,
eleinte még hallani lehetett a csobogást,
ahogy a fövenyt nyaldossa a hullám,
később a susogás maradt,
végül csak a sejtés,
az eredendő szikrázás tompa, szórt fénnyé válik,
félúton a földre fekszenek a bizonytalan emberek,
várják az idő soha el nem jövő megváltását,
nincs félelem, nincs bizalom, nincs érzék,
egy ismerős táj felett madarak keringenek,
előre elbukott történetek ivódnak a bőr alá,
a beidegződéseken változtatni lehetetlen,
a múlásnál több nem lehet soha,
csak aki eszmél, a tudat, a tudat,
a tudat az egyetlen seb.
mielőtt utoljára elfárad.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség decemberi számában)