Aki ismeri Kemény István életművét és költői programját, az tudja, hogy a legtöbb itt valóban nagyon sok. Ugyanakkor persze ez sem képes túlírni a „kimondatlan hang” erejét.
Van egy különösen fontos fénykép Bartis Attila Kedves ismeretlen című könyvében, amelyet a szerző Kemény István 60. születésnapja alkalmára állított össze (Petőfi Irodalmi Múzeum–Petőfi Kulturális Ügynökség kiadványa). Aki a képet megnézi, az elidőzés idejében marad. A mellékelt leírás szerint két alak (Bartis Attila és Kemény István) helyet készít elő egy újratemetéshez, hogy „ne egyedül kelljen saját anyánk új sírját megásnunk”. Csákánnyal puhítják a kemény, fehér földet, hegyek és keresztek látszanak a távolban. Végtelenített metafora ez a kép az életről, a hátrahagyottakról, a szülőföldről, egy barátságról, az emberre váró esetleges hatásokról az életben. Kemény István, a kedves ismeretlen egyszer csak közeli ismerősünkké válik, ha a képet figyeljük, értelmezésemben a fotó a legtöbbet beszéli el arról, hogy valójában ki ő. Hogy milyen ember. Aki ismeri Kemény István életművét és költői programját, az tudja, hogy a legtöbb itt valóban nagyon sok. Ugyanakkor persze ez sem képes túlírni a „kimondatlan hang” erejét. De az biztos, hogy „ha ismerjük egy kép történetét, az mindenestül megváltoztatja a jelentését” (vö. Bartis Attila).
Kemény István 60. születésnapja alkalmából különösen nagy szerep jutott a képeknek, a „fény, árnyék, égre emelt kéz” által íródó jelentéseknek, amelyek, miként Roland Barthes fogalmaz, rászorulnak a szavakra. A képalkotás-arcformálás újfajta módját választja saját eszközéül Hegyi Katalin irodalomtörténész is, aki a fenti évforduló alkalmából rendhagyó interjút készít a szerzővel Állástalan táncos címmel (Bartis Attilával készült hasonló koncepció alapján interjú, az Amiről lehet, Magvető, 2010). A címválasztás visszaír Kemény István kötetcímére, amelyet a szerző a legjobb címének tart (Állástalan táncosnő, 2011); ez a szókapcsolat számomra az élet egyik legjobb irodalmi metaforája, amely a kötet belső dinamikájában is jól működik és megtartja játékos jelentését. Mert a legismertebb versekhez kapcsolódó kérdések és a művek keletkezési körülményeinek magyarázata során nemcsak a költői ethoszhoz kerülhet közelebb az olvasó (amint Fekete Richárd ír róla a Kétkedő komolyság című disszertációjában), de az élethez is, így kicsit közelebbről szemlélheti ’magát az embert’. Természetesen mindvégig az előbbi a lényegesebb szempont. Hegyi Katalin is főként arra kérdez rá, hogy például milyen életszakaszban volt, amikor az adott művet írta, milyen hatásokat emel ki Kemény a „keletkezési körülményekkel” kapcsolatban, mit rögzített akár évtizedekkel ezelőtt az alkotás során a füzeteiben, amelyekből gyakran idéz, hogyan reflektál egy-egy olvasói felvetésre, értelmezési lehetőségre éppen akkor: azt hiszem, nincs olyan olvasó, akit mindez ne érdekelne.
Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban minden válasz vagy kijátszott válaszlehetőség különleges, főként mert olyan költői programról van szó, melynek tétje éppen a valakihez szólás problémájának a középpontba állítása, tehát az elbeszélés mint világnézet tételezése. Kemény költői programja konzervatív irodalmi gondolkodást képvisel: „általában a verseimben […] mindent komolyan gondolok”. Mintha mindezek ismeretében lenne a kötet elsődleges célja, hogy magyarázni tudja, mit jelent „szívből írni”, ahogyan Hegyi Katalin fogalmaz. A tudományos megközelítések és kategóriák helyenként laza kapcsolódásokká alakulnak, olykor az adott életkörülményekre is rálátunk, mégis szembetűnő, hogy milyen óriási munka egységbe rendezni az életművet, annak recepciótörténetét, illetve a személyes rétegeit.
Meghatározó tapasztalat együtt olvasni ezeket a nagy verseket a szövegfolyamban. Nyolcvanhat versről beszélgetnek összesen, viszonylag könnyen átjárhatóak a témák, de versek alapján is lehet keresni a kötetben. Hogy szerkezeti szempontból sem különül el szembetűnően a kérdés és a válasz – első olvasáskor legalábbis –, tovább lazít az olvasás kezdeti feltételein. A kérdések a mindenkori olvasó elváráshorizontját tükrözik, aki elképzeli az adott élethelyzetet, távlatokban gondolkodik, kíváncsi az érzelmi-történelmi kapcsolódásokra, azaz „a mérlegelés, az igazságkeresés útjára”. De esztétikai szempontból is fontos lehet, akár a további műértéshez kapcsolódóan, ha tudjuk, mekkora munka áll egy-egy gondolat vagy nagy hatású vers mögött, egy alapmotívum gyakran több éven át tartó kimunkálásában (az Eső című verset például öt évig írta), vagy hogyan vált egy mű generációkat megszólító alapkölteménnyé, mint az Egy nap élet című vers.
Az Állástalan táncos olvasásakor a megszólaló és a befogadói emlékezet egyaránt fontos. Éppen ezért nevezhetjük rendhagyónak ezt a könyvet, mert Hegyi Katalin képes a beszélgetést a vázolt szempontok mentén kalauzolni, Kemény István pedig belehelyezkedik a beszédhelyzetbe és mesél. Nagyon is közvetlenek és arányosak a válaszok, nincs bennük semmi mesterkélt, pózszerű. Elmondása szerint fóbiája van a fontosságtudattól, a költői pózoktól, poétikai szerepkényszerektől, a különféle irodalmi kategóriáktól, mint alkotó, mű, írás, vers. Úgy gondolom, ez a jellegzetesség sokat hozzáad az értelmezői tapasztalathoz, ugyanakkor Kemény István jellemének a ’hatástörténetét’ is képes magyarázni. Az állástalan táncos pedig, miként a filozófiában Szókratész, a vélt tudást tudatlanságba, a nem tudást tudásba fordítja át. Ugyanakkor az a sajátosság, hogy Hegyi Katalin és Bartis Attila könyve is az életmű ikonikus kötetcímeit írja újra, azt sugallja, hogy a művek magyarázzák a ’szerzőt’ és mégsem fordítva. A kötet tehát megtartja Kemény István költészetének egyik legfőbb sajátosságát, a kétkedést.
„Közben ráérősen,/mintha győztes csatából érnének ide,/örök vesztes külsejű emberek/szállingózzák végig a peront,/kis ácsorgások, föl-le séták,/cigaretták, sok kis kevés idő.” (Fel és alá az érdligeti állomáson)
Kemény István: Állástalan táncos (Magvető, 2021)