Ismeri kíváncsi olvasóm a biohorror és a testhorror nevű különös zsánereket? Sőt, ha pontosak akarunk lenni: szubzsánereket, hisz a horror alműfajairól van szó, amelyek tiszta formában kevéssé, inkább csak művek elemeként mutatkoznak az irodalomban.
Ismeri kíváncsi olvasóm a biohorror és a testhorror nevű különös zsánereket? Sőt, ha pontosak akarunk lenni: szubzsánereket, hisz a horror alműfajairól van szó, amelyek tiszta formában kevéssé, inkább csak művek elemeként mutatkoznak az irodalomban. A terminus után kutakodva valószínűleg David Cronenberg filmjei vicsorognak ránk először a kortárs kultúrtörténet bugyraiból: A légy, Videodrome vagy a William S. Burroughs azonos című, intravénás rémálomregénye alapján forgatott Meztelen ebéd. Vagy olyan japán bodyhorror-ámokfutások, mint Shinya Tsukamotótól a Tetsuo, a vasember, netán Nisimura Josihirótól a Tokyo Gore Police. Az irodalomtörténetből H. P. Lovecraft kultikus elbeszéléseiben fedezhetjük föl először a zsánert, mint a Szín az űrből vagy a Herbert West-Reanimator. Vagy itt van a lovecrafti világból kiinduló kortársunk, Jeff VanderMeer Déli végek trilógiája. No meg a szintén „lovecraftiánus” China Mieville jobban sikerült munkái.
Ha egyszerűen akarjuk definiálni a dolgot: minden esetben az emberi testtel történik valami szokatlan disznóság, szebben szólva: bizarr metamorfózis.
Állattá vagy növénnyé válik részben vagy egészben, netán csak bomlásnak indul, de csúnyán és részletesen ám. Az efféle történetekben a világegyetem és az anyatermészet az ember számára (saját testét is beleértve) megismerhetetlen mozgatóknak engedelmeskedő vagy egyenesen ellenséges. Mintha az ösztönvilág írók képzeletében állna bosszút mindazért, amit az emberi elme a realitás világában a természet (saját valódi természete) ellen elkövetett.
Bármilyen hosszú volt a bevezető, még mindig kevés ahhoz, hogy rámutasson arra a furcsa kultúrtörténeti dimenzióra, melyben Fehér Csenge A kibomló test című első kötete körülbelül elhelyezhető. A szemtelenül fiatal, mégis meglepően egységes és magabiztos világot építő szerző nem azért és úgy használja a rémület zsánereit, hogy könyve könnyed szórakozást nyújtson kiégett horrorrajongóknak két baltás gyilkosos lektűr között. Balta persze akad, ahogy gyilkosság is:
A leghosszabb elbeszélést idéztem, a Csontesőt – olyan cím ez, melynek olvastán könnyen elhangzik minden korok megdicsért íróinak kedvenc mondata: miért nem nekem jutott eszembe?
Fehér Csenge írásaiban nem fordulatos sztorikkal és akciókkal traktál. Torz, groteszk meséket, legendákat, mondákat suttog-dudorászik kortalan látomásainak párhuzamos valóságából. Több szövegben mélyről ismerősek a mesei fordulatok, és a szómágia finoman szőtt zeneisége:
„… nagyon szőrös volt már akkor az apánk, és a színe is igen fura kezdett lenni.
– Miért vagy ilyen kék? – kérdeztük.
– Azért, mert nincs itt levegő.
– Miért vagy ilyen büdös? – kérdeztük.
– Azért, mert nincs itt víz.
– Miért állnak ki a bordáid?
– Azért, mert nincs mit ennem! – ordította az apánk, majd megragadta a kis idióta öcsénket, és berántotta magához a sötétbe.
[…]
– Megette a kistestvérünket – sírtuk anyánknak, akit apánk eltűnése láthatóan új életre keltett, csendesen keringett a vér viaszos bőre alatt.” (Részlet egy családtörténetből)
A gyönyörűségesen borzasztó A néma madár szintén népmesei-balladai hangvételű, amolyan folk-horror; mottója lehetne akár: amit Benedek Elek sosem mert volna lejegyezni.
Amiben Fehér Csenge világa mélységesen különbözik a bevezetőben hosszan tárgyalt testhorror zsánerétől, az, hogy eleve benne vagyunk a kibomló testek világában. Egy horrortörténetben a normalitástól haladunk a bomlásba. Itt a bomlás a normalitás. Az autó tetejére kötözött nagyi, aki egy nagy pók, a holtak gyomrába ültetett virág, a torzság és erőszak itt nem rendkívüli. Nem is föltétlenül rutinszerű, hisz sokszor ünnepi, rituális. De túlzottan egyik szereplő sem lepődik meg, ha fölbomlik, illetve meghal. A burjánzás, A jáspisszemű báró, A piknik vagy A lyuk versszerű sűrűségéről, látomásosságáról Lautréamont: Maldoror énekeinek gyilkosabb részei derenghetnek föl a modern európai irodalom dekadenciájába már belekóstolt olvasóban. Míg az alsóbb Érosz világában, a nemiség legsötétebb bugyraiban való csatangolás A szem története című pornográf szürreáliát juttathatja eszünkbe olyan írásokban, mint A roham vagy A kémény.
És még olyan ínyencség is akad, mint A latrok könyvéből című, mely afféle privát apokrif evangélium (vagy antievangélium) hangján szólal meg:
A kibomló testet olvasgatva lassan földereng egy sötét hármasság képzete: a horror eszköztára, ősi meséink árnyékosabb oldala és azok a művészi expedíciók a kollektív tudattalan mélységeibe, melyeknek előőrsei a Freud vagy Sade márki által inspirált szürrealisták voltak.
A titokzatos őstermészet és a saját tudattalanunk adják Fehér Csenge könyvének rémisztő díszleteit. Úgy bolyongunk köztük, mint az anyja melléről leválasztott gyermek, aki hirtelen észreveszi, hogy a mindentől óvó lény, mely őt táplálta, nem azonos vele. Észreveszi, hogy a világ nem csupán puha anyaöl, hanem hegyek, sarkok és élek határolta, veszélyes hely, csapdák bonyolult rendszere. A bennünk élő gyermek fölsír, szorong, amikor belépünk ebbe a világba: egy rémálmainkból szőtt univerzumba.
A legdekadensebb, legszürreálisabb, leggroteszkebb kötet ez, amit az utóbbi időben olvastam. Sok olvasó nehezen talál majd kapaszkodót ezekben a bizarr monológokban, mítoszokban és mesékben, de akit magával ragad a nyelvileg parádésan és gyönyörűen ábrázolt, beteges atmoszféra, azt egyhamar nem ereszti. Gyakorlott rémálmodóknak ajánlott.
Fehér Csenge: A kibomló test. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2021.