úgy látom hallom a világot
ahogyan rügyező ágakon kútostorok közén át
hozzánk betör
szügyig gázol a kertben illemtelenül
s tán öldököl…
„küzsdök” – az ám – magammal is érdekes
az öntasli elől mindig elkapom a fejem
s a helye mégis ég…
úgy pörög a kalap ahogy eldobom
ha kezem remeg hát virágok feje hull
ha nem a honcsokok fölött
zirregve ír le tökéletesnek mondott íveket
unokám kacag és visszapördíti
s az visszaröppen megállíthatatlanul…
úgy látom hallom a világot
ahogyan rügyező ágakon kútostorok közén át
hozzánk betör
szügyig gázol a kertben illemtelenül
s tán öldököl…
játsszuk tovább a pütyközést a sráccal
a gulyafa süvít a gulya pontosan
oda fúródik ahová szánjuk
mégis mintha a varjak harsányabban ünnepelnének
s a ház homlokán a zászló is
mintha saját csendjében elnyugodna
csak a som virágzik el közben
s elhalni hull az ének…
rezzenek felemelt ujjam obeliszkjére
mered egyszál zsugás csemetém
fölbámulunk nyakunk tekerve
az örökké álmos bárányos kéken
most csillogó csíkját vonszolva
hörgő hangjával rekedtes új dallamot
komponál az ég
egy durva gépen…
disszonáns kórus nyikorog
lesunyja tulipánjait a tornác
füvek kókadtja utolsó erővel
a kankalint öleli óvva
indulat önt el
a kalap már sutban
ülünk az unokámmal a gangon
keze karomra simul
a csend is velünk ül ott
nyomorodottan…
közben a tavasz itt mizserál
pattan ezer rügy
s nyílni nyúlánkoznak föl az estikék
én meg magamat töröm szilánkokká
asszonyom szerint ez sima ügy
közénk pereszlenkedik
hozzánk öleli hosszan a zsongó kertet
csuromörömben ülünk a csendben
zuhogva áztat az esti kék…