Margot nem jött zavarba a bóktól: – Köszönöm, örülök, hogy így látod, tudod, a vidéki levegő csodákra képes. Két egész hetet töltöttem a tengerparton, naponta háromszor sétáltam legalább egy órát, sőt futni sem voltam rest, mesés a táj Ljungskilében.
– Fáradj be, kedvesem. Milyen jó színben vagy! – áradozott Inge, s előzékenyen oldalt állt, hogy barátnőjét előreengedje.
Margot nem jött zavarba a bóktól: – Köszönöm, örülök, hogy így látod, tudod, a vidéki levegő csodákra képes. Két egész hetet töltöttem a tengerparton, naponta háromszor sétáltam legalább egy órát, sőt futni sem voltam rest, mesés a táj Ljungskilében.
– Erre parancsolj, drágám – udvariaskodott tovább Inge, s a kert árnyas sarka felé vette az irányt. – Ugye, hogy megszépült itt minden, amióta legutóbb nálunk jártál? Fél év nagy idő.
– Ó, igen, s neked bizonyára nem is hiányzik, hogy elhagyd a kertet, ha sétálni vágysz.
– Elég nagy a terület, kétségtelen. Csakhogy néha társaságra vágyom. Egy szimpatikus úr lakik a szomszédban, bizonyos Jens. Ha látom, hogy nekiindul, nem habozok csatlakozni hozzá. Jut eszembe, áthívtam őt is a mai uzsonnára. Ugye nem bánod, drágám?
– Á, dehogy, ez igazán remek – bólogatott Margot. – Örömmel ismerkedem, főleg jóvágású fiúkkal – tette hozzá kacsintva.
A nyitva hagyott kertkapun ekkor lépett be Jens. Nem volt egyedül. – Csókjaim a hölgyeknek, hadd mutassam be az unokaöcsémet, Kallét. Itt lakik ő is Uppsalában, a szomszéd kerületben, de ezt a hétvégét nálam tölti.
– Nagyon örvendek – rebegte Margot, és sűrűn pislogott előbb Jens, majd Kalle felé.
– Parancsoljanak frissítőket – kínálta a vendégeket Inge. – Remek víz jön a kutunkból, kitűnően oltja a szomjat. Hozok egy kis harapnivalót is.
Visszatértekor Jenshez fordult: – Hallotta, kedves szomszéd, hogy Nilssonnak megint új barátnője van? Ha jól tudom, hármas ikreket szült neki. Igaz lehet?
– Nilsson? – kapta fel a fejét Margot. – Csak nem az a Nilsson?!
– Talán ismeri kegyed? – tudakolta Jens. – Innen a harmadik ház az övé. Nem fiatal már, mégis úgy odavannak érte a nők. Szinte mindenkivel volt dolga a környéken. Maga sem tudná megmondani a kölykeinek számát. – És megvetően legyintett.
Inge apró köröket írt le. – Hát hogyne, Margot drágám, hiszen ismered. Neked is udvarolt, amikor még itt laktál közöttünk.
Margot elengedte a füle mellett a megjegyzést, és Kalle mellé húzódott. – A fiatalember ugyebár gyakran szokott futni? Látszik a testfelépítésén. Egyszer eljöhetne velem a tengerpartra, rendkívüli élmény, kora reggel a homokban, a felkelő nap sugarainál.
A flörtölés áldozatává vált fiú zavartan kortyolt a vízből. Valóban remek íze volt.
Jens azonban, kissé otrombán, tovább ütötte a vasat: – Talán inkább Nilssont kellene elhívnia magácskának futni. Az a kényelmes életvitelével egyre terebélyesebb. Nemhogy futni, sétálni is alig látom. Autón hozzák-viszik. Akkora pocakot eresztett az elmúlt hónapokban, mintha ő hordta volna az utódokat, nem pedig az asszonya.
– Jaj, kérem, ne beszéljünk erről a Nilssonról! – húzta fel fintorogva az orrát Margot, majd hirtelen megvidámodva szájába kapta az előttük heverő csontok legszaftosabbikát, és sűrű farokcsóválás közepette rágni kezdte.