A magyar irodalmi élet felpezsdítését olykor – minden ellenszenv és magyarázkodás nélkül – a távoli kultúrák megidézésével tudjuk megteremteni. Egy ilyen vállalkozás eredményeként olvashatunk két, magyarra fordított versválogatást, melyeknek elsődleges célja megismertetni és eljuttatni a magyar olvasókhoz is Kolumbia és az Egyesült Államok különleges, többnyire figyelmen kívül eső irodalmát.
A magyar irodalmi élet felpezsdítését olykor – minden ellenszenv és magyarázkodás nélkül – a távoli kultúrák megidézésével tudjuk megteremteni. Egy ilyen vállalkozás eredményeként olvashatunk két, magyarra fordított versválogatást, melyeknek elsődleges célja megismertetni és eljuttatni a magyar olvasókhoz is Kolumbia és az Egyesült Államok különleges, többnyire figyelmen kívül eső irodalmát.
Gerevich András utószavában kiemeli, egyúttal pedig be is vallja, hogy Amerika teljes irodalmát, a kortárs szerzőket és szövegeket feltérképezni – még ha csupán néhány évtizedről is beszélünk – egyetlenegy könyvbe sűríteni bonyolult, lehetetlennek tűnő vállalkozás.
A Nem lövöm fejbe magam című antológia tíz, a hetvenes-nyolcvanas években született szerző műveit sorakoztatja egymás mellé, melyekről a kötet szerkesztője, Gerevich ezt elmondja: a két évtizedet felölelő középnemzedék friss hangja a hibrid költészetnek nevezett műfajban csúcsosodott ki. A hagyományos és kísérleti poétika együttesen, egymást kiegészítve alkotja meg a költészet – az aktuális világmozzanatokra reflektáló és társadalmi eseményeket is leképező – megszólalási formáit.
A Jericho Brown kötetcímadó verse életvitelszerűen is képviseli azt a nézőpontot, amely egyrészt segít tájékozódni a brutalitásokkal és erőszakkal telített mindennapi élet körforgásában, másrészt világában a költészet mint prófétai szerepvállalás lesz mérvadó.
A kötetben megjelenő Jericho Brown-versek viszont a múlt történéseire, a jelenkorra kiható és azt meghatározó jelenségekre is reagálnak: „És eltelt egy évszázad. / És az olyanok, mint én, / Elfelejtették a neveiket.” (És ők)
A mindennapi agresszió megtapasztalása a kötet szerzőinek központi témájaként válik irányadóvá abban a tekintetben, hogy hogyan értelmezzük a világban zajló megmozdulásokat. A rasszista egyenlőtlenségek és igazságtalanságok köré szerveződő versfüzér Natasa Trethewey költészetében is tetten érhető: „Megragadott, és a számat / csontfehér szappannal / kimosta. Azért, hogy / megtisztítsa, így mondta, / és átpucolja azt a hazug nyelvedet. / Hittem neki, és nyeltem a habot, / hátha belülről / kifelé is hat.” (Csontfehér hazugságok)
Hasonló korképet fest a Mint a vigyázó istenek arca című, kolumbiai szerzők műveinek összeállítása. Fernando Rendó és Halmosi Sándor munkája egy komplexebb és átfogóbb válogatást jelent, az Egyesült Államok 1951 és 1986 között született költőit gyűjti egybe. A közel negyven év költészetét lefedő antológia a női szerzőket kiemelt szerepben sorakoztatja fel. Ezek a szerzők a mindennapos szenvedések elől olyan menedéket, olyan rejtekhelyeket építettek maguk köré, melyek védőoszlopait a szavak és a költészet világában alapozzák meg.
A meghatározó témák egyikeként az erőszak ábrázolását és a társadalmi konvenciók kívánt átformálását láttatja ez a gyűjtemény is, miközben egyik leghangsúlyosabb elemként több költőnél is megjelenik az idő mint áttörhetetlen páncélkapu: „Bennem az időt nem lehet kikapcsolniˮ (Lauren Mendinueta: Megfeledkezem magamról), vagy „ha eltöröm az idő minden csigolyáját / melyik testrészemmel fizessek / ha a hasnyálmirigyem nem mérhető számokbanˮ (Fátmia Vélez: Az oktatásból származó tartozás külföldön).
Összetett válogatások ezek, melyek több szempontból is izgalmas irányt mutatnak a tőlünk távoli kontinensek kortárs irodalmához, és betekintést engednek abba a világba, mely számunkra térben és kulturálisan egyaránt távoli.