Ajlik Csenge gimnáziumi barátnőjének köszönheti indulását, és mára már több elismert irodalmi folyóiratban szerepel írásaival. Felvették az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára, naplót ír és megtanult kínaiul. A múlt hónapban egy hetet töltött Bejrútban, ahol a családfáját kutatta. Verseket is ír, de jelenleg épp egy novellásköteten dolgozik.
– Az írók és költők többsége azt mondja, az írásigény általában már kiskorban megmutatkozik, csak nem mindenkinek van akkora szerencséje, hogy ezt egy hozzáértő ember felismerje, jobb esetben támogassa is. Téged ki fedezett fel? Mesélj kérlek az indulásodról!
– Gimnáziumban kezdtem el először saját magamnak írni. Mindig is érzékenyebben éltem meg egy-egy érzelmet, és ugye ez kamaszkorban még jól fel is erősödött. Kezdetben nem nagyon akartam mutogatni az írásaimat, már azért hálás voltam, hogy egy tollal meg papírral felszabadíthattam magam. De az írás egyre nagyobb szerepet töltött be a mindennapjaimban, és akartam kezdeni vele valamit. Annyira azért nem mertem kimerészkedni a komfortzónámból, ezért először az akkori legjobb barátnőmnek mutattam meg. Nyilván elgondolkodtam, hogy vajon mennyire lesz elfogult, mégis kedvel, úgyse fogja megmondani, ha rossz az egész. És tényleg nem mondott semmi negatívat, de megkérdezte: „Megmutathatom édesapámnak?” Az apja, Néző Sándor a gimnáziumomban tanított magyart, és az irodalmi önképzőkört vezette Szoviár János tanárral. Az önképzőkörben olvastam fel először, ők pedig segítettek formálni a verseimet meg a novelláimat. Később buzdítottak, hogy érdemes folyóirathoz is beküldeni az alkotásaimat, és akár komolyabban is foglalkozhatnék a dologgal. Azt is mondhatnám, hogy a barátnőm, Eszter volt az első szűrő. Sikeresen átmentem, és ő megmutatta a hozzáértőnek.
– A közösségi oldalakon visszakövethető néhány olyan posztod, amiből kiderül, szereted az életedben történő eseményeket úgy megörökíteni, mintha naplót írnál. Legalábbis számomra a képek, a datálás és a kommentárok ezt idézik fel. Mit gondolsz erről?
– Igen, ez igaz. Egyébként, amiket a közösségi oldalakon láthattál, mind egyformák abból a szempontból, hogy teljesen jelentéktelennek tűnnek. Bennem ilyenkor mégis olyan megmagyarázhatatlan folyamatok játszódnak le, amit muszáj feljegyeznem és dátumoznom, aztán szépen „elrakom télire”. Előveszem, amikor eljön az ideje, és mindig nagyon jólesik. Szeretetet érzek, függetlenül attól, hogy a feljegyzés pillanatában mondjuk lehet, hogy végtelenül össze voltam törve.
– Miben tud segíteni a naplóírás?
– Nagy híve vagyok a naplózásnak. Nekem segít lélegezni. Bármi is legyen, ami elhatalmasodik rajtam (és ez lehet a boldogság érzése is), mindig szeretem leírni. Egy oldal után általában már kikapcsol az egóm, és csak írok. Csak a betűk kanyarodását figyelem. Olyan meditatív állapotot hoz létre nálam a naplózás, hogy legtöbbször nem is emlékszem, mit írtam le. Ezek a legtisztább forrásból származó gondolataim. Kommunikálok magammal és kommunikálnak velem. Aztán, amikor lezárom az utolsó mondatot, úgy fellélegzek, mintha eddig nem is vettem volna rendesen levegőt.
– Ha már napló: az Irodalmi Jelen oldalán a legolvasottabb szerzőként egy hétig a te versnaplódat olvashatták a portál követői. Milyen érzés volt versben megjeleníteni a mindennapjaidat?
– Nagyon élveztem, de egyben kihívás is volt, mivel nem írok a naplómba minden egyes nap. Ihletfüggő. Szóval azt éreztem, hogy nem mindegyik sikerül feltétlenül úgy, ahogy szeretném, mivel nem adatott meg minden nap az ideális meditatív állapot. De az, hogy versben szóljak a mindennapokról, nagyon közel áll hozzám. Igazából a naplózásnál is ezt csinálom, csak a szöveg nincs kordában tartva. Összességében nagyon jó volt, tanultam is belőle. Nem csak várni kell, hogy jöjjön az ihlet. Meg tudom teremteni, csak kellenek a megfelelő eszközök hozzá.
– Az ELTE Bölcsészettudományi Karán tanulsz keleti nyelvek és kultúrák karon, pontosabban a kínai szakon. Miért pont kínai? Nem áll távol egy magyar lánytól a távolkeleti kultúra és nyelv?
– Gimnáziumban csak németet meg kínait lehetett választani második nyelvként. Megmondom őszintén, egyszerűen csak nagyon nem akartam németül tanulni. Nem volt más választásom, megtanultam kínaiul, és egyetemen folytattam. De édesapámnak igaza volt, nagyon is hasznos, hogy beszélem a nyelvet, és időközben meg is szerettem. Szóval ékes példája vagyok annak, hogy egy magyar lányhoz is közel kerülhet a távolkeleti kultúra. Főleg azért, mert én és a kínai nyelv abszolút távolról indítottuk a kapcsolatunkat.
– Ha jól láttam, a képek alapján, már megfordultál Kínában. Mik voltak a tapasztalataid?
– Egy hónapot töltöttem Pekingben, és teljesen elvarázsolt. Az emberek mérhetetlenül kedvesek, tényleg semmilyen rossz élményem nem volt, még az ügyintézéseknél sem. Nekik az egy plusz, hogy európaiként beszélem a nyelvüket, ha nem is olyan tökéletesen, és így picit én is elvarázsolhatom őket. Természetesen rengetegszer éltem meg kultúrsokként ezt az utazást, de ez többnyire pozitívan értendő. Azt tapasztaltam, hogy a rengeteg munka és a nagyvárosi élet feszültségei ellenére van bennük egy általános nyugalom. Sőt bölcsesség. A kisboltos nénitől kezdve az egyetemi tanárig mindenki tudott nekem csípőből olyat mondani, amin egy fél napot elmélkedtem. Ezt fokozta, hogyha éppen egy gyönyörű helyen jutott eszembe, például a Nagy Falon, miközben a hegyeket néztem. Ugyanakkor tény, a zsúfoltság nem nekem való, nem mernék autót sem vezetni… sem biciklizni. A combizmom viszont megerősödött a rengeteg gyaloglás és guggolósvécé miatt. Ha már gyaloglás, picit lassan fogtam fel, hogy mekkora is Peking. Egyszer gondoltam egy metró megállóval hamarabb leszállok, és a következőig elsétálok, hogy szétnézzek. Körülbelül 10-12 kilométert sétáltam a következő aluljáróig. Sokat fogytam egyébként, nem volt rossz.
– Az utóbbi hónapban külföldön tartózkodtál, a családfádat kutattad. Mire jutottál, mit szabad megtudni erről a történetről?
– Csupán egy hetet voltam távol. Jó lett volna egy egész hónapot, de így is nagyon eseménydús volt. Vagyis inkább érzelemdús. A vezetéknevem Ajlik, ami egy arab eredetű név. Ezt már kisebb korom óta tudom, és azt is elmesélték a szüleim, hogy apai ágon a nagyapám szír. Édesapám és az ikertestvére sem ismerhette meg őt, egészen ideáig. A családunkat régóta érdekelte ez a szál, de nagymamám keveset beszélt azokról az időkről, meg persze ott volt nagyapám, aki felnevelte az ikreket, és teljes szívünkből imádjuk. Nem lett volna jó megbolygatni semmit. Most szeptemberben jött el a megfelelő idő erre. Ez nem azt jelenti, hogy ez nem kavart fel régi érzelmeket, de tudom, hogy most kellett megtörténnie, és hiszem, hogy most volt a legkíméletesebb. Azt most nagyon hosszú lenne elmesélni, mi hogyan zajlott le a találkozásig, de a lényeg, hogy kölcsönösen keresték egymást. Jedo (nagyapát jelent arabul) ötven évet várt arra, hogy láthassa a fiait. Persze nagymamám után ő is újraházasodott, szóval most eléggé kibővült a család. Nekem lett plusz kettő nagynéném, egy nagybácsim, és tizenegy unokatestvérem. Szeptemberben találkoztunk a család egy részével Bejrútban. A közel-keleti kultúra belopta magát a szívembe, de ez nagyban a családomnak köszönhető. Ilyen szeretetet még nem tapasztaltam, és úgy éreztem, végre tudom, ki is vagyok valójában. Rengeteget tanulhatok még tőlük, főleg az erősséget. Ilyen erős, de mégis az érzelmeiket kendőzetlenül felvállaló emberekkel még sohasem találkoztam. Tartjuk a kapcsolatot, nekem minden percben hiányoznak.
– Idén ősztől az Előretolt Helyőrség Íróakadémia diákja is vagy. Milyen elvárásokkal csatlakoztál az intézményhez?
– Szeretném könyv formájában is megjelentetni az írásaimat. De rájöttem, hogy ehhez kevés lesz, hogy vannak jó gondolataim vagy szép, érzelmes verseim. Ez is egy szakma, amiben fejlődni és tanulni kell. Sokáig féltem ettől, mert korlátozásként gondoltam arra, hogy valamilyen formában vagy valamilyen szabály szerint kell alkotnom. De a szabadságom én határozom meg, és ha erre emlékeztetem magam, akkor minden formában önmagamat tudom majd adni. Ami még elvárás volt, hogy olyanoktól tanuljak, akik már bejártak egy sikeres utat, több kötetük van, elismertek és hajlandók segíteni. Meg hogy megismerjem a kortársaimat, hogy kicsit jobban stimuláljam magam, és ne csak a kis saját buborékomban lézengjek. A két hónap alatt kezdtem ráérezni, hol van a stabilitásom egy része. Szeptemberben mondtam fel a munkahelyemen, és fel is vettek az íróakadémiára. Nem láttam előre, most mégis kezd kirajzolódni előttem az út. És a szakmai hétvégék ezt mindig megerősítik bennem.
– Ha valaki rákeres a nevedre, nemcsak verseket talál tőled, hanem prózaszöveget is. Most éppen min dolgozol? Van készülőben köteted?
– A prózát is nagyon szeretem. Egyébként most pont egy novellásköteten dolgozom, ami érdekes, mert a fejemben mindig úgy élt, hogy csak verseket szeretnék írni. De ezt most nagyon élvezem, és kezd egyre jobban összeállni a fejemben. Meglátjuk, hogy alakul, de ami biztos, egyszer, a távolabbi jövőben szeretném megírni az arab–magyar családunk történetét.