Demeter Arnold csíkszentkirályon él, és megismerkedett ugyan a kolozsvári és budapesti zűrzavaros életformákkal is, de végül azt érezte, a falu világa mozgatja meg leginkább – így nemcsak fizikai értelemben döntött amellett, hogy hazatér, hanem a versei témáját is gyakran a falusi szokások és a népi motívumok színes tárházának kellékeivel öltözteti fel. A szerzővel a pályakezdésről, a készülő kötetéről, de még a kortárs irodalmi élet dolgairól is beszélgettünk.
– Alkotótársaidhoz képest viszonylag későn, a középiskola végén fordultál az íráshoz, mint önkifejezési formához. Azóta viszont sok minden történt – elvégezted a Kolozsváron a kommunikáció szakot, és felvételt nyertél az Előretolt Helyőrség Íróakadémiára is. Mesélj kérlek erről a pár éves időszakról, milyen inspirációk mentén kezdtél el írni?
– A középiskolai éveimben már írtam néhány szövegecskét, csak sajnos nem volt semmiféle olyan visszajelzés, ami kézzel fogható lett volna, viszont minél többet foglalkoztam vele, annál inkább motivált a tény, hogy megtalálhatom a saját magam kifejezési formáját. Mára már biztosra tudom, ez maga az írás. Irene Solá írja a Canto jo i la muntanya balla (Énekelek, s táncot jár a hegy) című könyvében „Van, aki szavakká változtatná a világot.” Úgy érzem, hogy az évek során egyre inkább ez a feltevés vonatkozik rám is; minél többet olvasok, annál több impulzus ér – az elején még ott voltak azok a bizonyos furcsa késztetések is, hogy ezeket nekem le kell írnom. Az első komolyabbnak mondható munkám – amire máig büszkén tekintek vissza, és sokat segített az írásban való megmaradásban is –, a néptáncos időszakomhoz köthető: különféle táncszínházi darabokhoz narráció, illetve kötőszövegek megírására kért fel az akkori oktatóm és egyben jó barátom, Kelemen Szilveszter. Ezt követően egyre inkább engedtem a fent említett késztetésnek.
Az akadémiát egy ismerősöm ajánlotta, s én, mint Ábel a rengetegben, belevágtam. Furcsa volt számomra, és mai napig az Budapest zsongása, annak ellenére, hogy a kolozsvári tanulmányaim alatt is hasonlóval szembesültem. Szerencsémre megannyi jó szándékú ember között találtam magam, akik megszámlálhatatlan tanáccsal, észrevétellel láttak el. Az inspirációkat tekintve úgy érzem, csonka valósággá akarnám faragni mindazt, ami nem konkretizálható, legalábbis egy része nem az. Persze ott vannak a könyvek, a beszélgetések, a pillanatok, de mindezek mögött ott húzódnak a különféle fonalak, amelyekbe – az írás folyamata közben, vagy csak úgy bármilyen helyzetben, belegabalyodom.
– Több műfajban is próbálkozol, az olvasóközönség mégis csak a lírában megmutatkozó írásaidat ismerheti. A költészetben érzed leginkább otthonosan magad?
– A próbálkozás szükséges folyamat, és óhatatlanul is előjön az egyénből, ha alkot. Kíváncsivá tett és tesz a variációk között átívelő csavargás lehetősége, de mégis mindig „visszaköltözöm” a versbe. Egyszerű válasz lenne erre a kérdésre, hogy csak erre van időm, de ez mégis csak a kibúvás szándékát sejtetné. Jelenleg azt érzem, hogy a vers megteremti számomra azt a formát, amiben kényelmesen alkothatok. A próbálkozás a kisregénytől visszafele indult, egészen a meséig, de egyelőre nem érzem úgy, hogy a versen túli formákban képes lennék magamnak és másoknak is irodalmi élményt nyújtani. Ugyan tényleg ebben érzem magam otthonosan, de ez az otthon is karbantartást igényel, hiszen olykor a vakolat megreped és az eső is becsöpög…
– Egy ideig napi szinten gyártottad a verseket, ez viszont megváltozott az évek során. Hogyan működött nálad ez a munkafolyamat, és miért döntöttél amellett, hogy lelassítasz?
– A gyártás fogalma nagyon jól kifejezi ennek a folyamatnak a jellegét is. A kezdeti versírós korszakom ezen jellemzője a körülményeknek is betudható, akkor még nem kötött le a megélhetés azon fázisa, amelyet munkaként ismerünk. Ennek ellenére a mai napig jegyzetekkel látom el magam. Ez a gyártósor egyrészt annak köszönhető, hogy minden impulzust meg akartam ragadni, írásba akartam foglalni. Idővel egy-egy szerkesztői vélemény és visszajelzés alapján az alaposság mellett döntöttem, hiszen sokkal célravezetőbb megoldásnak láttam. Rájöttem, hogy az alázat is fontos aspektusa az alkotásnak – a leírtak nem válnak egyből verssé. Az útbaigazítások, a rengeteg szöveggondozás orvosolta az addig helytelennek vélt hozzáállásomat, de ugyanilyen hatást gyakorolt rám az olvasás is, a szabad időm nagy részét olvasással töltöm, ami egyre több inspirációs forrással szolgál – az olvasmányélményeimből készült jegyzeteimet pedig többször előveszem egy-egy vers megszületése előtt.
– Mindez talán ahhoz is köthető, hogy egyre kritikusabb vagy magaddal szemben. Ha szükségét érzed, tizedszerre is belejavítasz, átírsz gondolatsorokat a verseidben. Hogyan alakult ki benned ez a fajta hozzáállás, írásgyakorlat?
– Amikor saját magammal szemben is kezdtem szigorúvá válni, egy megnyugtató felismerés ért utol. Ez részben betudható a folyamatosságnak, részben pedig az okulásnak. Amit megtanultam az, hogy kevés olyan eset van, amikor azt lehet mondani egy szövegre, kész van. Idén vettem részt először a hajdúböszörményi írótáborban, ott Magolcsay Nagy Gábor kurzusán nagyon belém ivódott, hogy még publikálás után se biztos, hogy kész egész szöveget fogunk visszaolvasni. Ennek apropóján az addig elefántcsonttoronyba helyezett írásaimat számon kértem magamon, majd azt is, hogy mit miért írtam le. Másrészt meg egy idő után, ahogy egyre több szöveggel találkoztam, rájöttem, szeretek foglalkozni a már megírt versekkel, mert minden szöveg többet érdemel egy egyszerű átfutásánál, hisz nemcsak az olvasónak, hanem saját magunknak, alkotóknak is olykor több rejlik benne, mint hinnénk.
– Főként az utóbbi verseid az archaikus, falusi szokások, a népi motívumok köré épülnek. Ez a téma nem igazán népszerű a fiatal költőtársaidnál – számodra mégis nélkülözhetetlennek tűnik.
– Szót ejtettünk már az otthonosságról, és a verseim nemcsak közvetett, hanem közvetlen módon is bemutatnak valamit az általam látott otthonból. Olyan környezetben nőttem fel, ahol a társadalmi kapcsolatok közvetlenek, ahol a múlt is folyamatosan visszaköszön. Idővel úgy éreztem, hogy bizonyos szintig érthetők a rurális környezetben megjelenő dolgok, de voltak esetek, amelyek nagyon távolinak tűntek. Van a falunak, a vidéki életnek egy árva oldala, amely szerintem elsődlegesen a történetek szintjén mutatkozik meg, legyenek ezek a személyek vagy egyes korok történetei. Ez a megértési szándék és kíváncsiság vezetett el a témával való foglalkozásig. Eleinte csak olvastam róla, de idővel már nem tudtam nem leírni, amit megtudok, felfedezek. Többek között Keszeg Vilmos egyetemi tanárom javaslatára kerültek kezembe olyan könyvek, mint a Győri Klára Kiszáradt az én örömöm zöld fája vagy Siklódi Mária Pontot, vesszőt nem ismerek című monográfiák, amelyek által bepillantást nyerhettem egykori parasztasszonyok boldogságába, küszködéseibe, és ezek által a régen hogyan is volt jellegébe. Leginkább Győri Klára életének megismerése indított el azon az úton, hogy jobban magamba szívjam a falusi élet irodalmi reprezentációit.
– A munkádból adódóan is egyre közelebb kerülsz a hagyományőrzés különböző aspektusaihoz, hiszen jelenleg az Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány munkatársa vagy. Hogyan hat ez az atmoszféra a költői világodra?
– Mindig is közel álltam a hagyományokhoz, a hagyományőrzéshez, de így, hogy a munkámban is ez vesz körül, úgy érzem, hálás lehetek. A kolozsvári egyetem és az ott tartózkodás időszaka kizökkentett pár évig ebből a világból. A jelenlegi munkahelyem az, ami ténylegesen a hagyományok fontossága mellett tart nap mint nap. A népi kultúra hatással van a mindennapjaimra, amelynek az írás is a szerves része. Megannyi olyan személlyel találkozom, akik mesélnek magukról szavakkal, tánccal és zenével, mindez pedig folyamatosan lenyűgöz és inspirál.
– A költészeted – ahogy fentebb is említettük – a falu történeteit sűríti magába. Mennyi a saját történeted mindebből?
– Élt Gyergyóalfaluban egy híres mesemondó, Köllő István, ismertebb nevén Hazug Pista, ő fogalmazott úgy „ez úgy igaz, ahogy hiszitek”. Legtöbb versem az általam olvasott, hallott történetek adaptációja, átirata, de olykor a személyes emlékek és tapasztalatok is megjelennek. Engem és a szövegvilágomat ez a környezet eredményezett és formált, hiszen a saját tapasztalatok, az ingerek, amik érnek, akaratlanul is belekerülnek egy-egy vers soraiba.
– Vannak mesterek, akik inspirálnak, akiket követsz?
– Sosem volt egy olyan személy, akinek a nevét ilyen kérdések esetén megemlíthettem volna. Általában az adott pillanatban olvasott mű és szerző inspirál. Jelenleg Tamási Gáspár Vadon nőtt gyöngyvirág című könyvét olvasom, de párhuzamosan ismerkedem Petri György írásaival, és egy Róma történetét feldolgozó könyvvel, amelynek narratológiája a regék és mondák alapján halad az időben. Csodálatra méltó, hogy egy-egy író milyen nagy hatással tud lenni rám, legyen az regény vagy épp egy lírai alkotás. Tizenhét éves lehettem, amikor egy Dsida Jenő válogatott kötetében rátaláltam a Jámbor beszéd magamról című versre, és néhány újraolvasást követően elmosolyodtam, rájöttem, hogy a költészet nem is olyan ördögtől való dolog, ahogy azt mondani szokták.
– Már kézirattal rendelkező, de még kötet előtt álló pályakezdőként hogyan látod a kortárs irodalmi élet azon körét, amelynek te is szerves részese vagy?
– Hogy szerves részese vagyok-e, azt nem tudom, csupán remélem. Én itt, Székelyföld szívében nem ugyanúgy élem meg a kortárs irodalmi közeget, mint az átlag kultúrember Budapesten. Ennek ellenére úgy gondolom, mindannyian igennel tudunk válaszolni Tamási Áron 1968-ban feltett kérdésére: „Valljuk-e és hirdetjük-e azt a szellemi közösséget. amely a világon szétszórtan élő magyarokat egybekapcsolja és egy lelki impériumba egyesíti?” A mindenkori irodalom, beleértve a kortárs irodalmat is, ezt teszi, ezt képviseli. Természetesen figyelem az élő irodalmat, és kimondottan aktívnak látom. Lenyűgözően gazdag a kortárs repertoár, és egyrészt szerencsések lehetünk, hogy ez mind a szemünk előtt zajlik. De kicsit Rómának is érzem a jelenlegi helyzetet, ahol, akár a plebejusok és a patríciusok vitái, úgy az irodalom színterén is állandó a feszültség – sajnos úgy érzem és tapasztalom, hogy az irodalom is egyre inkább a politika felől értelmeződik, nem pedig az írott szövegek által. De én reménykedő fajta vagyok, és bizakodóan tekintek a jövőbe.
– A népdalok mellet vannak olyan kortárs zenészek, dalszövegírók, akik motiválnak az írásban?
A népdalok – a fenti néhány válaszomból is érezhetően – közel állnak hozzám, az írásra motiváló eszköztáramban szerepelnek. Van is egy versem, amely egy népdal hatására született. Ha viszont eltérünk a néphagyományoktól és a mai kortárs zenei világot nézzük, akkor a következők érvényesek a zenei ízlésemet tekintve: a kortárs zenék közül a Punnany Massif régi nagy kedvencem, újabban pedig Beton Hofit hallgatok. De hasonló hatást vált ki belőlem a Csaknekedkislány és az Elefánt is. Ha viszont visszamehetnék az időbe, Cseh Tamással találkoznék szívesen. A külföldi zenészek közül dalszövegeivel Tyler Collon és Eric Burton nyűgözött le.
– Az Egyfeszt összművészeti fesztiválon már elhangzott, hogy a készülőben lévő köteted Búzaköd címmel fogja egybe a család- és helytörténeti témájú verseket.
– A címválasztás mindig is egy visszatérő küzdelem lesz nekem, még a verseknél is, kiváltképp egy készülő kötet esetében. Elsőként a Zárt Világ című versemet helyeztem címadó státusba, mely Márton Árpád csíkszeredai festő egyik tusrajzából indul ki. Ezen egy parasztház ablaka látható, rajta pedig két szeggel odaerősített kertléc. Talán eleinte az elégedettség meg is tartott ebben az elképzelésben, de amikor kezembe került Fekete István Zsellérek című regénye, melyben elhangzik „egy szem búzában több csoda van, mint egész Budapesten”, akkor rájöttem, hogy nem jó irányból közelítettem meg azt, amit addig írtam. Hisz nem egy elérhetetlen világot szeretnék górcső alá venni, hanem azt a világot, amely folyamatosan körém szerveződik és engem eredményez. Ennek apropóján született meg a Búzaköd cím, amely talán a legjobban reprezentálja a kötet jellegét. Egy ideig beláthatatlannak tűnő, de közelebb érve mégis egyre inkább kitisztuló világ, amelyet a puszta rálátáson túl az árva történetek, személyek, hagyományok, szokások és íratlan szabályok által személünk és szemlélhetünk. Ha továbbhaladunk, az imént felfejlett világ visszatér a ködbe, de akkor már olyan valamiként, amit ismerünk. A paraszti világot mindig meghatározta a munka, az élelemért és a holnapért való küzdelem, így a búza sokkalta nagyobb jelentőségű, nemcsak termény, hanem maga az élet. A helytörténet lebontására, mint folyamatra, érdemes felhívni a figyelmet, hisz egy adott falunak megidézhetjük a múltját, felhasználva a megőrzött történelmi adatokat és történéseket, de ezekből kimaradhatnak olyan elbeszélések is, amelyek egy teljesen új utat nyitnának meg a helytörténet értelmezésében; illetve új irányba terelnék a szemlélő meglátásait az adott településsel kapcsolatban. Erre mutat jó példát Tánczos Vilmos Elejtett szavak című könyve is. Sok kérdéssel maradtam, de a kötet jellegét illetően bátrabban indultam el a kiskapuból, mint egy tömbház ajtajából. Úgy érzem, jellemépítő hatása is van ennek az állapotnak, hisz egyik napról a másikra újra felfedezhetjük az otthonunkat és rájövünk, hogy valamit vissza is szeretnénk adni, holott ezáltal is csak mi magunk kapunk valami értékeset.